Nincs kérdés: az olaszok voltak az Eb legjobbjai

Az Azzurrik 1968 után újra felülhettek Európa trónjára és abszolút nem érdemtelenül. A torna ideje alatt mindössze egyetlen alkalommal, a döntőben kellett hátrányból felállniuk – de az olasz védelem messze földön híres betonbiztosságáról. Mondtuk eddig is sokszor, csak éppen a védelem elé kell egy középpálya, előre meg dinamikus játékosok. Ebből aztán össze kell gyúrni egy súlyos gömböt, elengedni a zöld gyepen és hagyni, hogy szépen maga alá gyűrje az ellenfél bábuit. Az utóbbi években ebből a nagy egységből mindig hiányzott egy vagy több elem, ami miatt ez a gömb nem tudott végiggurulni hiánytalanul a pályán. Aztán Mancinit odarakták a válogatott élére, kitalált egy formációt, kipótolta a gömb hézagait, de még pluszban be is kente burokkal.

Csapategység. Ha valamire megtanított minket, magyarokat is ez az Eb, akkor az az volt, hogy

bebizonyosodott: az a csapat, amelyik szívvel-lélekkel játszik és amelyben egymást kisegítve, testvérként lépnek pályára a társak, az többet ér egy klasszis, de egókkal teletűzdelt válogatott sémánál.

Ebben a csapategységben legalább ott jártak az olaszok, mint mi, ráadásul kimagasló egyéni teljesítményekkel ezt a trófeáig emelték. Törökország, Svájc és Wales ellen a csoportban még gólt sem kaptak, ellenben vertek hetet az ellenfeleknek. Egészen az Ausztria elleni negyeddöntőig kellett várni arra, hogy zörögjön Donnarumma hálója, majd a 2-1-es siker után megverték 2-1-re azt a belga válogatott is, amelyet sokan a végső győztesnek kiáltottak ki. Aztán a spanyolok elleni elődöntőben, majd az angolok elleni döntőben azt is bizonyították, hogy az utolsó utáni pillanatig higgadtak és tudatosak képesek maradni.

Egy szó, mint száz, lehet, hogy voltak erősebb keretek az olasznál, de komplexebb és finomra hangoltabb gépezet nem létezett.

Pláne, ha a kieséses szakaszban még a csatáraik is élesebbek, ennél egyértelműbb lehetett volna a győzelem. Erre most már kár szót pazarolni, így is megnyerték, és teljes joggal. Ez pedig szavazóink majdnem 74%-a szerint is megkérdőjelezhetetlen, ellentétben a mindössze 7%-ot kapott angol diadallal. Az biztos, hogy Southgate csapata nem használta ki azt a potenciált, ami benne van, és túlságosan gyáva játékkal rukkolt elő ahhoz, hogy ne tegyünk fel sok kérdést a játékuk kapcsán. A tizenegyesrúgáson kívül...

Azért a második helyre odacsúszott a magyar válogatott (14 százalék), elvégre ki tudja, ha továbbmegyünk a halálcsoportból – utólag ez a megnevezés persze már nem igazán állja meg a helyét –, mire lettünk volna képesek. Persze ez megint a szokásos „ha” és a szokásos volna, de ez a mutatott teljesítmény legalább tökéletes alapja lehet annak, hogy talán a nem is olyan távoli jövőben ezeket a feltételezéseket szépen leradírozzuk és azt mondjuk: nem volt kérdés, győznünk kellett, győztünk. Majd szeptemberben ismét meg lehet mutatni az angolok ellen, hogy bizony képviselünk mi is olyan csapategységet, mint az olaszok.

És, ha már itt tartunk, hogy egy továbbjutással meddig lehet jutni, nyugodtan nézzük meg a dán válogatottat, amely egy trauma után majdnem a döntőben találta magát. Persze, vitatkozhatunk a Sterlingnek befújt (kamu?) büntetőn, de anélkül is könnyen lehet, hogy torkon harapta volna az északiakat az angol oroszlán. Ez is csak feltételezés, az viszont nem, hogy a magyar válogatott mellett a dán válogatott lopta meg leginkább magát a szurkolói szívekbe.

Egy csapat, amely a pokolból a mennybe vezető utat három hét alatt tette meg.

Amekkora sokként érte a játékosokat az Eriksen-eset, később ugyanakkora erőt is tudtak meríteni belőle. Ezzel együtt is a spanyol-dán döntőre érkezett a legkevesebb, nagyon elenyésző szavazat (5 százalék), de ez könnyen lehet, hogy csak a spanyolok miatt...Passz.

[eweb-voting id="4060535"]

Borítókép: az olasz válogatott tagjai Róma utcáin mutogatják diadalittasan az Eb-trófeát