Stanley Kramer amerikai filmrendező 20 éve halt meg

1913. szeptember 29-én született szegény New York-i munkáscsaládban, szülei válása után nagyanyja nevelte fel. A film világa korán vonzásába kerítette, ami nem csoda, hiszen anyja a Paramount Pictures stúdió titkárnője, egyik nagybátyja pedig a Universal stúdió hollywoodi ügynöke volt.

Jogi egyetemre készült, de egy írása nyomán a harmadik nagy stúdió, a 20th Century Fox ösztöndíjat adott neki, így került Hollywoodba. A film fővárosában legalulról dolgozta fel magát, de mire fáradozásai beértek volna, kitört a második világháború. Besorozták, két évig a hadsereg propagandastúdiójában dolgozott, itt ismerkedett meg Carl Foreman forgatókönyvíróval.

A kötöttségektől irtózó két fiatalember 1948-ban saját filmes vállalkozást alapított, amely a bankok helyett magánbefektetőktől szedte össze a kezdőtőkét. Első filmjük még megbukott, de a második már

annál nagyobb sikert aratott, a Bajnok sztárrá tette a főszereplő, önpusztító bokszolót alakító Kirk Douglast.

A faji előítélettel foglalkozó, 1949-es A bátrak hazája témája annyira merésznek számított, hogy csak titokban lehetett leforgatni – bemutatása után viszont kivívta a közönség és a kritika elismerését, Kramert pedig komoly tényezővé emelte Hollywoodban.

1951-től a Columbia stúdiónak dolgozott: a megállapodás értelmében munkájába nem szóltak bele – feltéve, hogy nem lépi túl az egymillió dolláros költségvetési határt.

Így született a Fred Zinnemann rendezte Délidő, minden idők egyik legjobb, négy Oscar-díjjal kitüntetett westernje Gary Cooper halhatatlan alakításával.

A folytatás azonban elmaradt: Kramer filmjei ezután is remekek voltak, csak nem találkoztak a közönség ízlésével. Az együttműködés mérlegét aztán pozitívra fordította

a Zendülés a Caine hadihajón: az 1954-ben két és félmillió dollárból összehozott sztárparádé – a fedélzeten Humphrey Bogarttal

– 11 millió dollárt jövedelmezett.

Kramert a film fővárosában idealistának és álmodozó liberálisnak könyvelték el: vonzódott a súlyos társadalmi mondanivalót hordozó filmekhez, ragaszkodott az erkölcsi értékekhez és elvetett minden előítéletet. Az ötvenes években azon kevesek egyike volt, akik kiálltak a kommunistaüldözés áldozatai mellett és foglalkoztatta a feketelistára tett baloldali érzelmű filmeseket. Ő maga soha nem került a célkeresztbe, mert nem volt a kommunista párt tagja és távolságot tartott azoktól is, akik beléptek a pártba.

Az ötvenes évek második felében ült át a rendezői székbe, filmjeiben a súlyos mondanivalót súlyos színészegyéniségek tették hitelessé. A faji kérdést a maga korában egyedülálló módon éles helyzetben bemutató A megbilincseltekben (1958) Sidney Poitier és Tony Curtis, a daytoni majompert feldolgozó Aki szelet vet-ben (1960) Spencer Tracy és Frederic March, az Ítélet Nürnbergben című dokumentumdrámában (1962) szintén Tracy, Maximilian Schell és Marlene Dietrich játszott.

1957-ben a Büszkeség és szenvedély című romantikus drámában Frank Sinatrát, Sophia Lorent és Cary Grantet instruálta a kamera mögül,

tíz évvel később egy filmbe hozta össze Sidney Poitiert, valamint az örök szerelmespárt, Tracyt és Katherine Hepburnt (Találd ki, ki jön ma vacsorára!), 1968-ban groteszk komédiát rendezett a második világháborús Dél-Olaszországról, Santa Vittoria titka címmel.

Nálunk is nagy sikert aratott a Katherine Anne Porter regényéből készült, a fasizmus uralomra jutása után játszódó Bolondok hajója (1965) és A dominó-elv című politikai krimi (1977), Gene Hackmannel a főszerepben. Utolsó mozifilmjét Édes vétkezés címmel két évvel később forgatta.

A hetvenes évekre Kramer – még ha tisztelték is – anakronizmusnak számított a film világában.

Az idők szavát érezve önként vonult vissza,

Seattle-be költözött, s a következő évtizedet írással és tanítással töltötte, 1997-ben publikálta szomorkás önéletrajzát. 87 évesen, 2001. február 19-én halt meg a kaliforniai Woodland Hillsben.

Nevéhez számos leg fűződik:

filmjeit különböző kategóriákban összesen 80 alkalommal jelölték Oscar-díjra és tizenhatszor el is nyerték az aranyszobrocskát,

14 általa rendezett filmben szereplő színészt neveztek Oscar-díjra, közülük kettő – Katharine Hepburn és Maximilian Schell – kapta meg a kitüntetést. Őt magát rendezőként és producerként kilenc alkalommal nominálták, hat alkotása versengett a legjobb film aranyszobrocskájáért folyó versenyben, s végül

1961-ben „kárpótolták” életművéért az Irving G. Thalberg-emlékdíjjal.

Megkapta a Golden Globe-, a BAFTA-díjat, a Berlinale elismerését, 1960 óta csillaga díszíti a Hírességek sétányát. Nevét egy utca is viseli: az ausztráliai Berwickben azt a részt, ahol 1959-ben Az utolsó partot forgatták, Kramer Drive-nak hívják. Három házasságából négy gyermeke született, egyik lányát Katharine Hepburn után nevezték el, s a háromszoros színésznő volt a keresztanya.

A legendás filmesről Steven Spielberg rendező azt mondta:

„Stanley Kramer egyike nagy filmalkotóinknak, nemcsak művészete és a benne lévő szenvedély miatt, hanem ama hatás által is, amelyet a világ lelkiismeretére gyakorolt.”

Az amerikai producerek egyesülete (PGA) 2002-ben nevét viselődíjat alapított a fontos társadalmi problémákkal foglalkozó filmesek és alkotások elismerésére.