Higgadt tabló az álomgyárról

Van egy szépen kitartott kép a Volt egyszer egy… Hollywoodban, amikor a kamera több blokkot felölelve végigpásztáz 1969 Los Angelesének egyik forgalmas ütőerén.

Zavartalanul figyelhetjük a pezsgést, a korabeli autókat, az épületeket és a ruhákat, most nyugi van, nem sietünk sehová.

Nem siet Cliff Booth kaszkadőr sem, amikor egy forró napon félmeztelenül megjavítja főnöke, a kiöregedő westernszínész, Rick Dalton tetőantennáját. És nem siet Sharon Tate sem, amikor a városban sétálva beül megnézni egyik filmjét, amelyben nemrég játszott epizódszerepet.

Olyan éteri, nehezen megfogható nyugalom árad Quentin Tarantino legújabb filmjéből, amelyet csak kevesen tudnak így vászonra festeni.

Régi felállás ez, a direktor mondja, mondja, mi meg hallgatunk, néha szemünket eltakarva, néha nagyokat nevetve. És néha rettentően szomorúan. „Most én mesélek, dőlj hátra nyugodtan, jó lesz, meglátod.” És teljesen igaza van.

Olyan ez, mint amikor egy összeszokott asztaltársaságnál megvan az a figura, akinek mindenki imádja, és tátott szájjal issza a sztorijait. Lehet, hogy kicsit terjengősen mesél, néha el-elkalandozik, de pont az benne a lényeg, hogy ezt csak ő tudja így előadni. Az élményhez tartozik. A folyamat része. Tarantino annak ellenére tapasztja a szemeket a vászonra, hogy a bő két és fél órás film történetét egyetlen mondatban gyönyörűen össze lehetne foglalni. Sejtjük, milyen végkifejletet vesz célba a cselekmény, de a Hollywood nem vágtat, csupán sodródik felé. Kimérten, komótosan, elmélázva, de sosem unalmasan. A film nem keresi önmaga lezárását, hanem egyszer csak megtalálja.

Tarantino fényképeket, pillanattöredékeket villant, és a múlt kis darabkáit gátlástalanul színezi élénkre. Az ő szubjektív Hollywoodja ez, a maga intrikáival, elvárásaival és belterjességével, amibe egy túltolt, harsány Bruce Lee ugyanúgy belefér, mint a Playboy-bulin pletykálkodó Steve McQueen. Ebben a mikrokozmoszban mindenkinek megvan a helye, a funkciója, és rettentő érdekes azt figyelni, hogy a rendező kinek milyen szerepet szán a kavalkádban. A leghálásabbat persze Brad Pitt (Booth) és Leonardo DiCaprio (Dalton) párosának; ám mégsem párosként működnek ők a legjobban, hanem külön-külön, amikor elkapjuk őket saját gyarlóságukban, vagy egy-egy őszinte, magányos pillanatukban. Nem igazán mondva, sokkal inkább mutatva: itt egy doboz sajtos makaróni elkészítéséből és egy forgatás közben elfelejtett szövegrészletből is készülhet teljes karakterrajz.

A kor Los Angelesében szörnyű rémtetteket elkövető Manson család aurája pedig mint sarkon leselkedő gonosz telepszik rá az atmoszférára,

azt meg több ok miatt is üdítő nézni, ahogyan Tarantino a szektatagokkal bánik a vásznon. Talán kilogikázható: ez a hálátlanabbik véglet.

És az első westernsorozat-bejátszástól kezdve a Tarantino-esszenciában fürdő végjátékig az egész film valami elképesztően friss, érett és letisztult is egyben. Öröm benne percről percre felfedezni az összes apró elrejtett részletet és mozis/televíziós utalást, és bár utóbbiak között akad néhány igazán belterjes is, ne ijedjünk meg, ha egy-két évszám és név elszáll a fejünk mellett, semmit nem ront az összképen.

A Volt egyszer egy… Hollywood nem csupán egy korszak lenyomata: egy olyan elméé is, aki szűk harminc év pályán töltött idő után is tud annyira üde lenni, mint egy pályakezdő tehetség.

És jó erre újra és újra rácsodálkozni.