Barbárok dúlták fel két únyi fiú síremlékét

Béci, mikor pontosan ezen a helyen, Úny határában meghalt, 16 éves volt. Egy stramm, kisportolt, klassz srác. Motorbaleset. Az anyja karjai közt vérzett el. Ők ketten egész életükben a legjobb barátok voltak. 2008-ban történt. Ez kiheverhetetlen – örökre.

Két év múlva, negyvenegy évesen, 2010-ben, Gyöngyi, az anya, egy kisfiút szült. Egy aranyos, szép gyereket. Botondnak nevezte el. Botiról féléves korában derült ki, hogy az élettel összeegyezhetetlen, belső szervi betegsége van, sohase tanult meg ülni, járni vagy beszélni, mint egy örök csecsemő, a hátán fekve töltött el még másfél évet a Madarász utcai gyermekkórházban. Gyöngyi is bekötözött, az egyik szoptatószobában adtak neki  egy ágyat éjszakára, reggelente szépen kisminkelte magát, hogy a kisfia szép, ápolt, és ne egy kisírt szemű anyukát lásson. Beszélt a gyerekhez egész nap, ha felfogta a kicsi, ha nem. És remélnykedett a nem létező csodában. Mélyen hitt benne. Mert az nem létezik, hogy ővele ez még egyszer megtörténjen.

Megtörtént. A pici másfél év szenvedés után halt meg. Egyedül csinálta végig, mert a férje már nem bírta feldolgozni ezt a veszteséget, Botit se látogatta. Elváltak.

Innen már nincs tovább. Csak a nagy fekete lyuk, az van. Nem az ehhez hasonló emberfeletti veszteségekre terveztek egy anyát. Az a folyamat, amin Gyöngyi átment, az „ezek után semmi jogom élni”, az öngyilkosság gondolatától, a tétova talpraálláson keresztül, egészen a mostani életéig, azt nem lehet tanítani. Utána csinálni sem.

Sok éve ismerem ezt az asszonyt. Nem, hiszem, hogy valaha is találkoztam hozzá mérhető érzelmi intelligenciával rendelkező emberrel. Vagy akár zsigerileg jobb emberrel. Az ilyesmit nem az iskolák számával mérik. Gyöngyi nyolc osztályt végzett, takarítónő. Egyébként csodás takarítónő, aki minden értelemben képes nem csak tisztaságot, hanem rendet is teremteni munkaadói privát életében. Intelligensen csinálja ezt is, nem tolakodóan, barátsággal.

Van már neki  igazi, saját élete is, de a legfontosabb helyszín számára Úny maradt, ahol azt a három, durván faragott sziklát állíttatta. Nem is annyira a fiai emlékére, hanem hogy együtt lehessen velük olykor. Mintha élnének. Amikor teheti, kimegy hozzájuk. És picit beszélget velük. Az egyetlen hely, ahol  a lelke, ahogy mondja, igazi megnyugvásra talál. Közterületen helyezkedik el, a faragott köveket a helyi hatóságok engedélyével helyezte oda, és ápolja a tenyérnyi területet.

Kinek és főleg miért állt érdekében szétverni ezt a helyet? Milyen lény az, aki két halott gyerek emlékét s vele együtt egy élő asszony nagy nehezen megszerzett békéjét, kalapáccsal vagy bármivel, tökéletesen oktalanul, megsemmisíti? Kinek és mire jó ez? Van talán bármilyen haszna belőle? Lehet, hogy csak beteges és kíméletlen rombolási vágy? Vagy valamiféle képzelt hatalom gyakorlása? Félrement bosszú, valaki más vagy valami más miatt? Ezt a kérdést még feltenni sem érdemes, nemhogy megkísérelni rá a választ.

Gyöngyi azt mondja, most veszítette el igazán a két fiát. A barátai azt tanácsolják, tegyen feljelentést ismeretlen tettes ellen. Retteg attól, hogy ha össze is ragasztja valahogy a köveket, ez újra előfordulhat. És azt már, ép emberként, túl nem élné.

Únyban történt, június elején. Egy arra járó rokon vasárnap, június ötödikén vette észre, hogy nincs már ott a három szikla.