2014.09.07. 10:41
Csatkai cigánybúcsú: 10 ezer a zenekarnak, 32 ezer a gyertyára
Pontosan másfél évszázada szentelték fel a kegykápolnát Csatka legendás völgyében, ahol az elmúlt hét végén is sokan imádkoznak Szűz Máriához, kérve őt családjaik oltalmazására, és a betegek meggyógyítására. A köznyelvben cigánybúcsúként ismert rendezvény az idén is sokakat vonzott a Komárom-Esztergom megyei zsákfaluba.
A helyben legjelentősebb egyházi ünnepnek számító - szombattól hétfőig tartó - rendezvény résztvevőinek döntő többsége ezúttal is gépjárművekkel érkezett. Csilli-villi terepjárók, öreg és új Mercedesek éppúgy akadtak köztük, mint alig guruló veterán Ladák, Barkasok, s néhány autóbusz szintén.
Típusaiktól és évjárataiktól függetlenül az összes négykerekűnek kerülgetnie kellett a gyalogosokat, akik között komótosan ballagott párjával és testvérével a Budapestről érkező Mercs Lajos is. Ő ugyancsak az alkalmi ismerőseitől tudta meg az egyre meredekebbé váló emelkedőn felfelé, hogy 40-50 évvel ezelőtt még olyan sokan jártak a lélekemelő hangulatú völgybe, hogy a tízezer vendég is kevésnek számított. Most ugyan jóval kevesebben voltak, de így is sokan.
A tömeghatás azért sem érvényesült, mert a tágas mezőn eloszlott a sok ember, ráadásul egyszerre, egyidőben lényegesen kevesebben ereszkedtek le a kápolna völgyébe, mint ahányan a hegyen felállított sátrakban buliztak.
Mert a csatkai búcsú ezúttal sem egy, hanem két helyszínen zajlott. Fent a világi örömöknek hódolva, lent pedig a hit és a lélekerősítés jegyében.
Ez utóbbi helyszínen először celebrált szentmisét a község új plébánosa, Holubák Attila, aki szombat délelőtt elsőként szólt a hívekhez. A délután négykor kezdődő szertartáson már részt vettek a Vértessomlóról gyalog érkező zarándokok is, akiket Batin Péter vezetett. Út közben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, bár az időjárás már akkor sem volt a legjobb.
Mikor Székely János püspök elkezdte az esti szertartást, már sűrűn csepergett az eső, aztán a későbbiekben özönvízszerűen is zuhogott. Emiatt az idén lényegesen kevesebben hallgatták szavait mint máskor, s ők is igyekeztek fedett helyre húzódni. Az egyházi méltóság lóvári nyelven és magyarul is szólt a hívőkhöz, hangsúlyozva a családok összetartásának fontosságát, a tisztesség és a becsület betartását, továbbá azt, hogy Szűz Mária és isteni fia egyaránt segítse „cigány népünket és a magyar népet.” Az ő szavai bizonyították leginkább, hogy a szeptember eleji ünnep valóban nem cigánybúcsú Csatkán, hanem minden hívőé.
Most, a XXI. század 2014. évében szintén. Határozottan állítom ezt a szemtanú hitelességével. Mint ahogy azt is, hogy az idei rendezvény a lehető legnagyobb rendben zajlott. Meghatározó szerepe volt ebben a megerősített rendőri szolgálatot ellátóknak, akiknek - míg ott voltam - egyszer sem kellett komolyabb ügyben intézkedniük. Pedig bőven fogyott a tömény szeszekből, s jóval több a különböző minőségű borokból és sörökből. Ez utóbbiak mennyiségére az eldobott üvegek és fémdobozok számából lehetett következtetni. Az idő múlásával ezek folyamatosan szaporodtak, egyre többször lépett rájuk mindenki.
A nagysátor alatt azért most is parázslott a hangulat. A zenészek úgy szólaltatták meg a szintetizátorokat, a gitárokat, a dobokat és különleges hangszereiket, hogy azok összhatása még azokat is táncra perdítette, akik csak üldögélni és nézelődni kívántak eredetileg.
Ők is javában aludtak már, amikor éjfél után Szűz Mária szabadtéri szobra közelében a Csatkai Mária Kegyhelyért Alapítvány önkéntes segítői spaklikkal és lapátokkal igyekeztek eltüntetni az elolvadt gyertyák felhalmozódott viaszát. Mert a zarándokok, a kápolnában még éjjel is buzgón imádkozó hívők bizony sok gyertyát gyújtottak. A legkisebbeket néhány száz-, a legnagyobbakat pedig 32 ezer forintért vették a kegytárgyárusoktól. Cigányok és nem cigányok egyaránt. Utóbbiak közül sokan érkeztek ide megyénk más településeiről. Ebből is látszik, hogy a csatkai tényleg nem cigány búcsú. Még akkor sem, ha a romák valóban sokkal többen jöttek ide most is, mint mások.
A hagyományaikat ma is őszintén ápoló romáktól lenne mit tanulniuk a nem cigányoknak is. A családi összetartásra gondolok elsősorban, aminek szép példáit lehetett megfigyelni a csatkai búcsúban ezúttal is. Például azt, amikor a hófehérbe öltöztetett kislányokat előre engedve, a náluk nagyobbacska, selyemmellényt viselő fiúcskák után jöttek a már öltönyös legények a tarka szoknyás, virágkosarakat cipelő édesanyjukkal és a kalapot hordó apjukkal, nagyapjukkal, együtt a kápolna felé. Egy-egy ilyen „menetoszlop” létszáma megközelítette a húszat.
Más kérdés, hogy ennek a búcsúnak a résztvevői között is akadtak jónéhányan, akik - miután letudták az imádságot -, alig várták, hogy vigadhassanak. Volt közöttük egy Veszprém megyei asszony, aki a hazaindulás előtt még ezt mondta az urának: Apukám! Elmegyek egy utolsó körre; adok tízezrest a zenekarnak, aztán visszafelé bedobok még egy Whiskyt, beülök melléd a kocsiba, s majd ébresszél fel, ha hazaértünk. Férje csak sóhajtott egyet, s múltidézően mormogta maga elé: Nem is olyan régen ez még pont fordítva volt.
