Komáromi Gyermekváros - így emlékeznek egykori lakók

A néhai gyermekvárosiak a romok között keresték a régi ágy és szekrény helyét, a ma már megviseltebb arcok közt az ismerőset. A Dobi István Gyermekváros 1967-től működött, 1997-ben bezárták.

Könnyek közt ölelte meg egymást két asszony a komáromi Gyermekváros omladozó épületének bejárati lépcsőjénél. Évtizedekkel ezelőtt lépték át – ugyanezen a betonlépcsőn az intézmény kapuját, elindultak az ismeretlen felnőtt élet felé, ahol már nem foghatták egymás kezét. A találkozóra reményekkel teli érkeztek, akárcsak a többiek.

Visszatértek

Vedrédi Lajos Almásfüzitőn él. A nyolcvanas, kilencvenes években lakott itt a Csillag lakótelep mára hírhedtté vált, pusztuló állapotú épületében.

- Az évek múlásával megszépült minden. Ma már szívesen gondolok vissza a gyermekvárosra. Én voltam az utolsó lakó, aki átlépte a küszöböt úgy, hogy a kollégiumba kerülhetett tanulmányi eredményei alapján – meséli hálával azért, hogy az egykori lelki társakkal újra kezet foghatott a találkozó révén.  Barátaival saját felelősségükre bóklászhattak kicsit a lepusztult épületben. Az őrök szigora most egy kicsit enyhülni látszott. Lajos szeme is könnybe lábadt, amikor meglátta az egykori csoportszoba helyenként tégláig lecsupaszodott falait. Sok helyütt a vakolatról aláhulló törmelékben járták végig a folyosókat. Akkoriban a kedvenc bandák poszterei díszítették a csoportszobákat, ma már csak vezetékek lógnak a falakból, Lajosnak – mint mondta - ez mégis kellemes élmény.

Irénke néni, a tyúkanyó

Az oroszlányi Pöck Éva 1975-től, tizenöt éves korától nevelkedett itt. Mint mondta, a hetes csoport kedvenc nevelője Pápai Irénke néni volt, mert tyúkanyóként, emberséggel és megértéssel bánt az állami gondozottakkal. Csurgai Gyöngyi és Szász Éva neveit könnyek közt említi Éva, amióta elhagyta a gyermekvárost két szeretett barátnőjét keresi. 

- A nyolcvanas években az intézet falai közt működött óvoda és iskola is. Csak, ha strandra mentünk, akkor hagytuk el az épületet. Tinédzserként nem volt egyszerű az élet az új közösségben, de hamar befogadtak. Akkoriban nem bántották úgy egymást a gyerekek, mint ahogy azt ma teszik – magyarázta Éva.

Szerelmek és csalódások

Rigla Györgyi tavaly költözött el Komáromból. A találkozóra párjával érkezett. Szerelmük a gyermekváros falai közt gyökerezett. Györgyi párja ugyanis Éva testvére, aki akkoriban gyakran meglátogatta tinédzserlányt a gyermekvárosban. Harmincöt év után ők nemrégiben találtak egymásra. Györgyi azt is elmeséli, hogy akadtak szívszorító, szerencsétlen kimenetelű szerelmi helyzetek is. Mint mondta, két fiatalról biztosan tud, akiknek azért kellett felhagyni szerelmükkel, mert kiderült róluk, hogy testvérek.

Györgyi a gyermekévekről kettős mércével mesél. Mint fogalmazott: tulajdonképpen az otthonban nevelkedő gyerekek mindent megkaptak, külföldi utazásokon, nyári táborokban és nagy, rangos ünnepeken vehettek részt.

- Az egyetlen, ami hiányzott, a szülői szeretet volt. Azt nem tudta egyetlen nevelő sem pótolni, hiába volt emberséges és türelmes velünk. Sokunk családi életére is nagy hatással van a nehéz indulás. Mi sokkal féltőbb szeretettel figyelünk a saját gyermekeinkre, mint a szüleink, mert nekünk ez nem adatott meg – magyarázta. Györgyi – sokakhoz hasonlóan – nem számíthatott a szülőkre, szakmát tanult, amit még az intézet finanszírozott, majd kilépett a nagybetűsbe. Először csak egy kis nyári konyhában lakott. Mint fogalmazott, egy szög nélkül indult, de aki akart, így is talpra tudott állni.
Kevesen jöttek el

Sokuk élete kisiklott. Éva azt nehezményezte, hogy annak ellenére, hogy a nyolcvanas években több mint háromszáz gyermek és fiatal lakott itt, csak kevesen jöttek el a találkozóra. A helyzetre egyszerű magyarázatot talál: sokan vannak, akik nem vállalják fel ezt a múltat. Az asszony figyelmét a következő pillanatban már az épület előtti fasor foglalja le. Az egykori barátnőkkel együtt hangosan sóhajtanak fel: a ma már magasba törő fákat is ők együtt ültették…