Kaiser Ede, bocsánat! A hívő Weiszdorn meggyónta Mórt - Videó

[caption id="" align="alignleft" width="330"] Weiszdorn bárkivel szembenéz (Fotók: K. T. J.)
[/caption]
– Mikor tudta meg, hogy nyolcan haltak meg a bankrablásban?
– Csak este, a médiából. A kocsiban, hazafelé még nem tudtam semmit, Nagy nem beszélt nekem a bent történtekről. Feszült volt, de ugyanolyan rideg, mint máskor. Én stresszes, ideges voltam, László is feszült volt. Amikor megállítottak a rendőrök, akkor is pánikoltam. A pánik érzése volt végig velem. Napközben sokszor beszéltünk róla, de nem mondta, nyolcan meghaltak a bankban. Amikor láttam a médiában, pontosan mi történt, csak ültem. Leblokkoltam, szörnyülködtem. Sajnáltam az embereket, az áldozatokat, a hozzátartozóikat. Nyugtatót vettem be. De nem mertem szólni a rendőrségnek. Féltem Nagytól, féltettem tőle a családomat. Fenyegetett.

– Emlékszik az áldozatokra?
– Az ajtóban álltam, csak a biztonsági őrt láttam. De az ő arcára sem emlékszem.

– Akkoriban közbeszéd tárgya volt Mór. Hogy tudott beszélni róla?
– Nem beszéltem róla. Kerültem a témát. Ha szóba került a móri bankrablás, akkor másra tereltem a beszélgetést. Meg nem voltam olyan közegben, ahol ez gyakran szóba került volna.

– Álmodik az esettel?
– Igen. Rendszeresen. De nem képeket látok, inkább a hangok kísértenek.

– Sejtette, hogy Nagy a postásgyilkos?
– Sejtettem, többször meg is kérdeztem tőle. De csak cinikusan válaszolt. Többet viszont nem szeretnék beszélni erről, sokszor el kellett mondanom a kihallgatásokon.

– Amikor Kaiseréket elkapták, mit gondolt? Hogy érezte magát, amikor életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték őket?
– Nem nyugodtam meg, amikor elfogták őket. Amikor Kaisert elítélték, sajnáltam. De nem tudtam semmit tenni ellene. Nagyon tartottam Lászlótól. Szégyelltem magam a történtek miatt, de akkor sem mertem szólni. Aztán a tárgyaláson találkoztam Kaiser Edével. Bocsánatot kértem tőle. Most is szeretném ezt megtenni. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de nem mertem. Bocsánatot kérek mind a kettőjüktől.

– Sejtette, hogy egyszer elkapják önöket?
– Az elejétől fogva mindig tudtam, hogy egyszer elkapnak minket. Sosem nyugodtam meg. Mindig tudtam, hogy nem maradhat örökre titokban, mi voltunk Móron. Amikor elfogtak minket, akkor nyugtatott a tudat, végre kiderülhet ez az egész, hogy mi történt valójában. Talán azért is, hogy nem történhet még egyszer ilyen szörnyűség. Aztán féltem, meghurcolják a családomat, ez meg is történt, és hogy olyanért ítélnek el, amit nem is követtem el.

– Az áldozatok hozzátartozóinak szemébe tudott nézni?
– Nem öltem embert. Bárki szemébe bele tudok nézni. Ott voltam, a tettemet megbántam, azért vállalom a felelősséget. A tárgyalóteremben is körbe szoktam nézni.

– Milyen büntetésre számít?
– Szeretném, ha csak azért ítélnének el, amit elkövettem. Más bűneiért nem engem vonnak majd felelősségre. Ebben bízom. Hogy másnak a bűnét nem varrják az én nyakamba.

– Hogy emlékszik arra a pillanatra, amikor megtudta, Nagy László öngyilkos lett?
– Részben megnyugodtam. Nyugtatott a gondolat, hogy a családomat nem kell tovább féltenem tőle. Hogy már biztonságban vannak. Sokszor hivatkozott különböző bűnözői körökre, akikkel kapcsolatban áll. És ha börtönbe kerülne, vannak kint kapcsolatai. Viszont azt bánom, hogy nem fogják őt látni. Hogy a bíró úr nem ismerheti meg őt, a jellemét. Mára már nem félek tőle, de életem végéig kísérni fog az emléke.

– Gondolt az öngyilkosságra Mór óta?
– Párszor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata. Legtöbbször a családom segített ki ilyenkor a mélypontról, és a tudat, hogy én nem öltem meg senkit. És, hogy fel fogom vállalni a büntetésemet, hogyha reális, nem futamodom meg előle. De nehéz, van amikor, nem jobb, de talán könnyebb. De nehéz, idegileg is. A családom elvesztése, a bezártság. Most is nagy a feszültség bennem, hiszen rövidesen megszületik az ítélet.

– Van lehetősége tanulni, börtönmunkát folytatni?
– Kizárt dolog az én helyzetemben, hogy mostanában lehetőséget kaphatnék ezekre. De ha egyszer megengednék, hogy tanuljak, akkor nyelveket tanulnék, angolt és németet. Illetve befejezném az iskolát, leérettségiznék. Akkor talán gyorsabban telne az idő.

– Hívő?
– Igen. Gyóntam is, volt rá lehetőségem a Markó utcában. A Bibliát is rendszeresen forgatom, és minden héten beszélgetek az atyával.

– Vannak személyes tárgyai a cellában?
– Sok fénykép van nálam. A családomról, barátaimról. A gyermekeim rajzait is gyűjtöm, és apró emléktárgyak vannak velem.

– A családjával a válás óta is tartja a kapcsolatot?
– Megértem Anikó döntését, meg is beszéltük, hogy válni akart. De ez nem jelenti azt, hogy hátat fordított volna nekem. Azóta is levelezünk, látogatnak engem, ha lehet, és telefonon is gyakran beszélgetünk. Legutóbb október közepén volt bent nálam. Ilyenkor egy órát lehetünk együtt, beszélgethetünk.

– Mit üzenne a gyerekeinek?
– (Elsírja magát, és egy perc türelmet kér) Tudják, érzik, hogy szeretem őket. Hiányoznak, és a gondolataim velük vannak és az egész családommal.

– Mondana még valamit az esetről?
– Sajnálom a hozzátartozókat, az áldozatokat. Ha tudom, hogy ez lesz, megakadályozom. Bocsánatot kérek mindenkitől. Nemcsak a magam nevében, de Nagy László helyett is.