Erdei Zsolt: Azért vagyok itt, hogy a gyerekek bajnokok akarjanak lenni

Ez év januárjában robbant a hír, hogy a félnehézsúlyban és cirkálósúlyban is profi világbajnok Erdei Zsolt Tatabányára szerződött, hogy a TSC ökölvívó-szakosztályánál felkészítse az ifjú sportolókat a minél eredményesebb pályafutásra. Madár bizakodó a munkát illetően, de leszögezte, hogy nem szabad pár hónap alatt kiugró eredményeket várni. A minap a Dózsa-iskola diákjaival is öklözött a legenda, megmutatva a sportág alapjait, és a Kemma.hu-nak is mesélt sportkarrierjéről, edzői attitűdjéről.

– Hogyan ment a beilleszkedés a TSC-nél? Mennyire volt gördülékeny ez a folyamat, hogyan zajlik a munka?
– Azáltal, hogy az ökölvívás területén mindenkit ismerek, és ők is ismernek engem, így nem volt nehéz a beilleszkedés. Persze nem könnyű helyzet az, hogy hetente kétszer le kell jönnöm. Itt vagyok az edzéseken, próbálom irányítani a szakmai munkát, de természetesen szabad kezet adok az edzőknek, hogy ők is ki tudjanak bontakozni. Nem akarok mindent pragmatikusan befolyásolni. Ha van valamilyen meglátásom, azt természetesen azonnal közlöm velük, felhívom rá a figyelmet.

Erdei Zsolt és a tatabányai emlékek

– A távolságon kívül akad bármi még, ami nehezíti a mindennapos munkát?
– A háttérben zajló munka sem egyszerű például. Próbáljuk a papírügyeket is úgy-ahogy intézni, mert az az igazság, hogy egy bokszedző inkább csak a ring mellett szeret lenni a teremben, a gyerekekkel foglalkozni, nem pedig leigazolásokat szervezni, orvosi dátumokra elküldeni a gyerekeket. Az edzői feladat azonban ebből is áll, ezt el kell fogadni. Nem csak az van, hogy bemegyek az edzőterembe és megtanítom a gyerekeket bal- és jobbegyenest ütni. Vannak itt adminisztrációs történetek is. Hiába nem vagyunk benne erősek, ezt természetesen ugyanúgy csinálni kell.

– Volt korábban bármilyen kötődése Tatabányához?
– Az első győztes mérkőzésem itt volt Tatabányán 1988-ban, egy gyermeknapi versenyen, tulajdonképpen akkor kezdtem el bontogatni a szárnyaimat. Szintén 1988-ban itt nyertem meg az úttörő olimpiát, szóval nyugodtan mondhatjuk, több szállal is kötődök a városhoz. De mielőtt hivatalosan is idejöttem volna, már kapcsolatban álltunk a klub vezetőségével. Volt egy megállapodás közöttünk, hogy azok a tatabányai versenyzők, akik érdemesek arra, feljöjjenek hozzánk a Madárfészekbe. Az edzéslehetőségen kívül adtunk nekik szállást, ételt és beiskoláztuk őket.

– Akkor mondhatjuk, hogy szép emlékek kötik a városhoz.
– Igen, egyértelműen. Azt még azért tudni kell, volt egy olyan együttműködésünk is korábban, hogy hetente egy alkalommal lejöttem edzést tartani. Amikor lent voltam, akkor én is figyelemmel követtem az eseményeket, hogyan teljesítenek az ökölvívók. Év elejétől pedig már hivatalosan is én vagyok a vezetőedző.

Minden feltétel adott Tatabányán a sikeres munkához

– Amikor kiderült, hogy Tatabányára jön, azt mondta, hogy egy átlátható rendet szeretne teremteni az edzőteremben, hogy minél több gyereket tudjanak bevonzani. Lehet már ebben érezni a fejlődést?
– Szépen lassan csak. Ez nem megy olyan ugrásszerűen. Azt gondolom, hogy egy kicsit nagyobb rend van, mint amennyire volt előtte, de még mindig vannak zavarok a működésben. Ettől függetlenül törekszem arra, hogy próbáljam ezeket kiegyenesíteni és kisimítani. Nincsen egyszerű dolgom, de szerintem fél év, vagy egy év után úgy fog működni az egész, ahogy én azt elképzeltem. Lehet, hogy az ember hirtelen változást akar, be akar robbanni és mindent meg akar változtatni, de ez így nem megy. A fokozatosság elvét be kell tartani, hiszen azt látom, hogy a nagy, drasztikus változások nem feltétlenül vezetnek eredményre. 

– Miben más a TSC ökölvívó-szakosztálya a többihez képest? 
– Úgy gondolom, hogy a TSC, és azon belül az ökölvívó-szakosztály is nagyon jó kezekben van. Köszönhető ez annak, hogy olyan elnökünk van Sámuel Botond személyében, aki nagyon szereti az ökölvívást, és úgy általában minden sportot. 

Na ezért is vagyok itt, hogy ezek a gyerekek ne csak véletlenül jöjjenek, hanem tudatosan. Úgy érkezzenek meg, hogy ők bajnokok akarnak lenni.

Volt idő, amikor éveken keresztül ringbe sem lehetett lépni

– Azt is mondta korábban, hogy megoszlik a terem a versenyezni kívánok és a hobbisták között. Nagyjából mekkora az aránya ennek a két csoportnak?
– Őszintén mondom, mi arra sarkalljuk a gyerekeket, hogy elsősorban versenyezni akarjanak. Mi egy versenyistálló vagyunk. Persze vannak még olyanok, akik tényleg csak letévednek minden cél nélkül, de velük tudunk például kesztyűzni, tehát ők is fontos láncszemek. 

Nem mindegy, hogy egy fiatalabb gyerekkel kell kesztyűznie valakinek, vagy egy külsős, de korban és fejlettségben hozzáillő partnerrel.

– Általában mekkora az az időintervallum, amiben fel lehet készíteni egy teljesen kezdő gyereket arra, hogy versenyen induljon?
– Kell idő ahhoz, hogy kiforrjon egy gyerek. Tulajdonképpen, ha megvan a pecsétje, hogy versenyezhet, akkor utána pár hónapon, vagy egy éven belül ringbe lehet küldeni, de először persze még csak felkészülési mérkőzésekre. Kell a gyerekeknek, hogy kapjanak valamit a sok edzés után, kell nekik a versenyhelyzet. 

Ha ez így lenne manapság is, hogy éveken keresztül nem versenyezhet, nem kap egy oklevelet, vagy nem kerül érem a nyakába, akkor csökken a motiváció és sokan más sportág felé fordulnak. Egy olyan sportág felé, ahol már az első évében versenyezhet.

– Ha egy ennyire fiatal gyereket a ringbe küldenek versenyezni, a pozitív hatások mellett érhetik negatív élmények is, nem?
– Természetesen azzal tisztában kell lenni, hogy trauma is érheti őket. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Egy edzőnek nagyon vigyáznia kell, hogy kit küld be a kötelek közé, mert nem mindenki alkalmas arra, hogy fel tudja dolgozni az ott kapott akár negatív élményeket. Ha azt látom valakin, hogy nem igazán akar menni versenyezni, akkor őt biztosan nem is engedem a ringbe. Egyrészt eredménytelen lesz, másrészt egy életre elutasítja az ökölvívást.

Edzések, amik sokszor teljesen leszívják az energiáit

– Mennyivel másabb edzeni egy teljesen kezdőt illetve egy olyan ökölvívót, aki már jóval tapasztaltabb, és akár van egy kiforrott, egyedi stílusa?
– Én a másodikat választanám, velük jobban szeretek dolgozni. Van, aki szereti az utcáról bejövő gyerekeket formázgatni, megtanítani, melyik a bal vagy a jobb keze. Nekem már nem mindig van ehhez türelmem. Én inkább olyan versenyzőkkel szeretek foglalkozni, akiknek már van valamilyen szinten kialakult tudásuk. Velük igyekszek úgy foglalkozni, hogy a speciális mozgásformákat, amik az egyediségét adják, azokat mindenképpen megőrizzük. Egy edzőnek nem szabad sémákat erőltetni a versenyzőkre, hiszen mindenkinek más a stílusa. Vannak, akik lógatott, mások pedig felemelt kézzel boxolnak. Ebben a sportban nagyon fontos az egyediség, és azokat kell erősíteni.

– Ebben a sportban nagyon sokat számít a tisztelet. Volt-e olyan tanítványa, akivel nem tudott úgy kijönni, ahogy akart volna, nem működött a kémia? Ha igen, hogyan oldotta meg az ilyen helyzeteket?
– Nem volt ilyen. Én általában kijövök a tanítványaimmal. Vannak olyanok, akik flegmán állnak hozzá, de ők le is szoktak morzsolódni maguktól. Én minden versenyzőmmel jó kapcsolatot ápolok. De ez nem is működhet másképp.

– Mennyivel eltérőbb valaki mást felkészíteni egy mérkőzésre ahhoz képest, amikor önmagát kellett felkészíteni, akár a címmérkőzéseire?
– Amikor az embernek csak saját magára kell koncentrálni, az egy nagyon könnyű feladat. A nehéz az, amikor az embernek van 20-30-40 különböző képességű, különböző korosztálybeli versenyzője. Ahány ember, annyi hangnem. Itt nincs az, hogy mindenkivel ugyanúgy tudsz bánni. Minden egyes versenyzővel másképpen kell beszélni, másképpen kell megszólítani. 

Hiába találjuk meg a kapcsolatot az egyes versenyzőkkel, amikor ott vannak egyszerre negyvenen, és mindenkihez kapcsolódni kell, az leszívja az ember energiáit. Sokszor van, hogy levezénylem a két órás edzést, és úgy érzem utána magam, hogy üres vagyok. Annyira figyelek, annyira igyekszek mindent átadni, hogy közben én lemerülök. De én nem tudok felszínes lenni, én egy szenvedélyes edző vagyok, ez viszont rengeteg energiámba kerül. De mindennel együtt élvezem, szeretem és imádom.