A bronzért játszhat a válogatott

Hatvanhét éve fordult elő legutóbb, hogy a magyar női kosárlabda-válogatott Európa-bajnoki döntőbe jutott, de szombaton ismét lehetősége nyílt erre. Ehhez nem kellett egyebet tennie, mint június 10-én: legyőzni Spanyolországot. Akkor Sopronban és barátságos mérkőzésen összejött, most Ljubljanában és Eb-elődöntőben lehetett (volna) abszolválni a nemes feladatot. A rivális tele kipróbált és neves játékossal, de már nekünk is van jó hírnevünk, sőt, olyan kosárlabdázóink is, akiktől okkal tartanak az ellenfelek. A csehek elleni negyeddöntőnk utózöngéje, hogy a közreműködő játékvezetőket elmeszelték egy időre, mindenesetre mi nagyon örültünk, hogy bő öt másodperccel a vége előtt megváltoztatták az ítéletüket, és megkaptuk a labdát alapvonali bedobásra – a történet befejezését ismerjük.

Bejutottunk a négy közé, innentől kezdve egyrészt tényleg a közvetlen elittel kellett megharcolni az éremért, másfelől a világon semmi kötelező érvényű elvárást nem volt érdemes és szabad megfogalmazni. „Ti vagytok a legnagyobbak” – kiabálta már a feldobás előtt a magyar tábor, amelyben felfedezhettük Török Zoltánt, a Sopron Basket ügyvezetőjét, aki odatette magát, biztatásának ereje a vezérszurkolókéval vetekedett.

Az első kosár Alba Torrens nevéhez fűződött, aztán csak szabálytalanság árán tudtuk megállítani, nem volt jó jel, hogy a klasszis bedobó hamar elkapta a fonalat. Ő jegyezte a spanyolok első tíz pontját (az előző két találkozón összesen dobott ennyit, egész jó versenyzőtípus), míg Goree Cyesha a mi első ötünket. Színvonalas volt az összecsapás, de a spanyolok nem engedtek nekünk sok teret, szabad levegőt, csíptek-haraptak, lábbal végig ott voltak a mieinkkel szemben, ám az első negyed után abszolút meccsben voltunk, 18–14-re vezettek Miguel Mendez tanítványai. Ez csak azért volt rossz hír, mert a legutóbbi 14 Eb-elődöntőből 13-at az az együttes nyerte meg, amely behúzta az első tízpercet is.

A második negyed elején váratlanul problémáink adódtak a labdafelhozatallal (később is voltak vele gondjaink), nem néztünk ki jól ezekben a percekben, nehezen találtunk utat a gyűrűig. Torrensnek meg engedtük, hogy szabadon dobjon triplát, gondolhatják, mi lett belőle... Egyáltalán nem működött a zónánk, így 12 ponttal elléptek a spanyolok, Székely Norbert ki is kérte második idejét a félidőben. Csodálatosan körbejáratott labda után újra Torrens dobott hármast, sajnos elég demoralizálóan hatott, pláne annak tükrében, hogy Maite Cazorla is bezúdított egy távolit a kosarunkba (36–20 oda). Studer Ágnes hat pontja zárta az első félidőt, mínusz tízzel mentünk be az öltözőbe, az még látótávolság, mondjuk Spanyolország a szombatit megelőző 43 mérkőzését egyaránt megnyerte, amelyen legalább tízpontos előnyt épített ki a nagyszünetre.

Megint elhúztak 16-tal a spanyolok a 24. percre, és bizony volt okunk aggódni amiatt, hogy ezen a napon a mieink nem győztesen hagyják majd el az Arena Stozicét. Haragudni azonban nem akartunk és nem is lehetett a lányokra, főként mert Aho Nina triplájával és Lelik Réka két bravúros kettesével feljöttünk 46–39-re! Queralt Casas kihagyta mindkét büntetőjét, mi viszont nem tudtuk átvinni a másik térfélre a labdát nyolc másodperc alatt. Sokadszorra zavart meg minket az egészpályás letámadás, vissza is vitték a különbséget 11 pontra a spanyolok. Mi meg gyorsan lehoztuk hatra, és támadhattunk a differencia további csökkentéséért: Határ Bernadett büntetőivel 46–50-ről kezdtük az utolsó felvonást.

Öröm volt nézni, hogy az Eb-elődöntőben sem játszunk alárendelt szerepet, és lélektanilag kedvező helyzetből mehettünk neki a negyedik negyednek. Varga Alíz kiküzdött ziccere után háromra zárkóztunk, nem állíthatjuk, hogy szárnyaltunk, de azért szenvedett Spanyolország. Ilyenkor jó, legalábbis neki, hogy kéznél van Alba Torrens, aki ötödik triplájával (elődöntőben korábban ennyit soha senki nem szerzett) elérte a 25 pontot.

Magyar időkérés következett, aztán magyar eladott labda. Torrens hibázott, a faultot nem tudta eladni, Studer a túloldalon beköszönt. Kiss Virág ellen nem fújtak be egy faultot a palánkunk alatt, köszönte szépen, és gyorsan dobott egy kissvirágos triplát, amit imádunk.

55–58-nál Goree kidobta a labdát, rengeteg figyelmetlenségünk volt az egész mérkőzésen, ám ehhez persze az is kellett, hogy a spanyol válogatott nagy nyomás alatt tartsa csapatunkat. Két percen belül jártunk, és bizony két bedobást sem tudtunk rendesen megcsinálni. Nem kaphattunk volna kosarat, de kaptunk, Torrenstől, aki ragyogó kosárlabdázó, de mivel ezen a meccsen rengeteget tett azért, hogy ne játszhassunk döntőt vasárnap, nem zárjuk a szívünkbe. A végjáték ezúttal nem volt izgalmas, reménykedtünk, hogy lehet visszaút a hajrában, de a spanyolok rutinosan őrizték az előnyüket.

Ők 2019 után ismét felülhetnek Európa trónjára, nekünk marad az esély, hogy 32 év elteltével megint érmet szerezzünk. Nem kell aggódnunk, vasárnap is szívét-lelkét kiteszi majd a csapat a parkettre, de hogy ennek dobogóban mérhető eredménye is legyen, nem garantálhatjuk. Az ellenfél a belgák ellen vereséget szenvedő francia válogatott lesz.Mindössze nyolc pontra futotta a franciák erejéből a Belgium elleni első negyedben, így már akkor 10 pontos különbség alakult ki a két csapat között, majd egy szorosabb második játékrész után 44–30 volt az eredmény a félidőben. A franciák aztán megkezdték a zárkózást a folytatásban, meg is nyerték a harmadik negyedet, az utolsó perce pedig kettőre olvadt a hátrányuk, de fordítani már nem tudtak: 67–63 lett a vége. Vasárnap, 17 órától rendezik a bronzmeccset.