Halhatatlan magyar sportolók jártak a tardosi iskolában

A közönségtalálkozóra kijelölt tanterem megtelt a helyi iskola diákjaival, de természetesen érdeklődő felnőttekből sem volt hiány. Nincs ebben semmi meglepő: a magyar, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyetemes sport történetének két kiválósága az ország bármely pontján nagy érdeklődésre tartana számot.

A beszélgetés moderátora Füleky András, a HMSE adminisztratív igazgatója volt, az ő kérdéseire válaszolva ismerkedhettünk meg a két kiváló sportember pályafutásával. Azzal, hogy hogyan kezdődött a sportolói karrierjük és miért éppen a vívással, illetve az asztalitenisszel.

– Én valójában nem akartam sportolni, de szerelmes lettem egy vívóba, így utána mentem a Vasas edzőtermébe. A fiú nem sokkal később abbahagyta a vívást, én viszont maradtam még 29 évet. Életem legjobb döntése volt... – emlékezett vissza a kezdetekre Nagy Tímea, aki 2000-ben és 2004-ben egyéni olimpiai bajnok lett női párbajtőrben, emellett nyert hat világbajnokságot is: ötöt csapatban, egyet egyéniben. 

– Miskolci, diósgyőri fiúként én is a labdarúgással kezdtem, labdát szedtem a nagyok edzésein, meccsein. Az általános iskolai testnevelő tanárom emellett válogatott kosárlabdázó volt, így természetesen kosaraztam is, de a kézilabdát is kipróbáltam – tudtuk meg a kezdetekről Jónyer Istvántól.

– Az iskolánkban volt egy pingpongasztal, a szünetekben állandóan forgóztunk. Általában én nyertem, így elküldtek egy iskolák közötti versenyre. Édesapám épület­asztalos volt, csinált nekem egy ütőt, amire borításként hungarocellt ragasztottam. Bár furcsán néztek az ütőmre a versenyen, végül első lettem. Ekkor elhívtak egyesületi szintre játszani. Az idősebbektől eleinte kikaptam, de aztán a nyári szünetben egy, az edzőmtől kapott asztalon napi 12 órát gyakoroltam az egyik csapattársammal. Ennek meglett az eredménye, ősszel már a nagyokat is megvertem. Ettől kezdve már egyértelmű volt, hogy a nagyobbról a kisebb labdára váltok – mondta az 1971–1979 között négy világbajnokságot (egy egyéni, két férfi páros és egy férficsapat) nyerő kiválóság. 

Fontos a tehetség, de nem minden. Erről Nagy Tímea beszélt hallgatóságának.

– Sokat hallottam gyermekkoromban, hogy tehetségtelen vagyok, de soha nem adtam fel. A Vasasnál a gyengébbek között vívtam, de Simon István edzőnek feltűnt a szorgalmam, így felkarolt. Bár csak négyévnyi vívás után versenyezhettem először, már a második versenyemet megnyertem. Egyvalami előzte meg a vívást akkoriban nálam, mégpedig a csokoládé... Szerettem volna világ- és olimpiai bajnok lenni, egy szabó bácsi egyszer azt mondta, hogy világbajnok leszek. A magasságom miatt számomra előnyösebb volt a párbajtőr, így erre váltottam a tőrvívásról és ebben lettem igazán sikeres. Ezért is mondom azt, hogy ha valamit szeretnétek elérni, soha ne adjátok fel, higgyetek magatokban. Ha lefekszetek, tudjátok, hogy másnap miért keltek fel – üzente hallgatóságának Nagy Tímea. 

Jónyer István viszont nem szenvedett hiányt tehetségben. És ez már nagyon korán kiderült.

– Néhány gyermekverseny után elmentem egy megyei válogatóra, ahol felfedezett a korábbi kiváló játékos és edző, Sidó Ferenc. Akkor két hetet tölthettem Tatán, az úttörőtáborban. Egy év múlva, 14 évesen már ifjúsági válogatott voltam. Fiatalon láttam a Berczik–Johansson Európa-bajnoki döntőt, majd két kínai játékos mérkőzését is. Akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer legyőzni őket. Később mindegyiküket sikerült megvernem, ráadásul Berczik Zoltán megkért, hogy párosozzak vele, majd később az edzőm lett – beszélt berobbanásáról a kiváló asztaliteniszező. 

Hogy melyek voltak pályafutásuk legemlékezetesebb pillanatai?

– A két olimpiai aranyérmem ellenére egy csapatvilágbajnoki bronzmeccset emelnék ki, ahol 11 tusos hátrányból sikerült fordítanom, és ezzel megszereztük a harmadik helyezést. A negatív élmény pedig az atlantai olimpiai volt, ahol óriási esélyesnek számítottam, de már a legjobb nyolc között kiestem. Hatalmas pofon volt, akkor nem is tudtam feldolgozni, de kellett ahhoz, hogy később két olimpiát nyerjek. Talán furcsán hangzik, de életem egyik legnagyobb ajándéka volt az a vereség. A második olimpiai aranyamnál jutott eszembe, hogy most 15 millió magyarnak szereztem örömöt. Akkoriban még a rendőr is elengedett egy kisebb szabálytalanság után. A legnagyobb kudarc és a legnagyobb sikerek így kapcsolódnak össze nálam – tudtuk meg a kétszeres olimpiai bajnoktól. 

– 1975-ben egyéniben és Gergely Gáborral párban is világbajnok lettem, akkoriban világ legjobb páros játékosának tartottak. Nagyon éreztem a játékot és a taktikát, emellett az erőnlétem is kifogástalan volt. Több meccset is 0-2-ről nyertem meg, így a döntőt is. Emlékezetes mérkőzésem volt egy másik versenyről, amikor egy német játékos ellen 0-1, 6-20-ról, 14 mérkőzéslabdát hárítva fordítottam. Én egyébként azért akartam nyerni, hogy halhassam a magyar himnuszt, ma is elérzékenyülök, ha erre gondolok. Egyszer például Malajziában egy versenyen meg kellett mutatnom a térképen, hogy hol van Magyarország, mert a házigazdák nem tudták, azt pedig el sem tudták képzelni, hogy egy ilyen kis országból ilyen jó játékosok jöhetnek – mondta ismét elérzékenyülve Jónyer István, aki négy évig ingázott minden nap az iskola után Miskolc és Budapest között, hogy a válogatott edzéseire járhasson. Nem véletlenül mondta: ingyen nem adnak semmit...