Hosszú távra tervezett, Komáromtól egészen Spártáig jutott

Amikor Szőnyi Ferenc 12 évvel ezelőtt, 2009-ben először teljesítette a Spartathlont, Dombay Gábor egy sporttársával, Dobi Zsigmonddal közösen kitalálta, hogy csinálnak Komáromban egy szimpátiafutást: amíg Szőnyi a 246 kilométeres távot teljesíti Görögországban, addig ők is futnak a városban, a városiakkal. Így született meg a mostanra már hagyományos Spartathlon váltófutás, amit azóta is minden évben megrendeznek a Komárom-Európa Futó Egyesület tagjai.

És bár egyesületi résztvevője nem mindig volt az Athéntól Spártáig tartó legendás versenynek, magyarok mindig voltak a mezőnyben, az ő tiszteletükre pedig a komáromiak minden évben futottak vagy éppen gyalogoltak, egymást váltva egy kijelölt körön, folyamatos mozgásban.

– Akkoriban még eszembe sem jutott, hogy egyszer én is indulok majd a Spartathlonon. Az idén azonban értem is futottak a váltófutáson. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra nem csak a történelmi múltú verseny teljesítése, de az a tudat is, hogy amíg én ott róttam a kilométereket, addig Komáromban értem futottak, engem segítettek. Nagyon köszönöm mindenkinek! – mesélte Gábor.

Dombay Gábor az idén 34 óra 32 perc alatt teljesítette az Athéntól Spártáig tartó 246 kilométeres versenyt. Ezzel spártai hőssé vált, amelyet a célban kapott olajágkoszorú is jelképez. Útja Leonidasz király szobráig azonban nem Athénban kezdődött, hanem jóval korábban: itthon, Komáromban.

– Az egész úgy kezdődött, hogy szerettem futni. Vagyis megszerettem a futást. 15 évvel ezelőtt 95 kiló voltam, gondoltam, egy kicsikét fogynom kellene, és mivel enni szeretek, a jó falatokat nem akartam megvonni magamtól. Elkezdtem hát futni, sportolni. 2004-ben teljesítettem az első maratonomat 4 óra 46 perc alatt, ami nem egy jó idő, de nagyon büszke vagyok rá, mert ez indított el az úton. Összeismerkedtem Szőnyi Ferenc triatlonistával, húszszoros-ironman teljesítővel, aki azóta jó barátom lett. Ő inspirált arra, hogy magam is részt vegyek egy ironman versenyen, amit teljesítettem is, hiszen ha beneveztem és vállaltam, akkor ez így van rendjén. Rá két évre kezdtem bele az ultrafutásba, ami a maratonnál hosszabb távokat jelenti. Először egy 6 órás futáson indultam, aztán

egyre jobban belemelegedtem, egyre csak jöttek a hosszabb távok.

Egyetlen versenyt adtam fel az évek során: egy 12 órás versenyt, amiből 6 és fél óránál kiszálltam. Nem sérülés miatt hagytam abba, hanem fejben gyengültem el. Hónapokig kísértett utána, és ma is hat rám, azóta sem adtam fel versenyt – emlékszik vissza Dombay, aki 5 évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és benevezett az Ultrabalatonra. Komolyan vette a felkészülést, és sikerült is teljesítenie a 221 kilométeres kört a Balaton körül. Összesen négyszer, vagyis minden évben ott állt a rajtban, és célba is érkezett. Ezen felbuzdulva arra gondolt, benevez a világ egyik legikonikusabb ultraversenyére, a Spartathlonra is.

A verseny története

A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Athén és Spárta között. Hérodotosz elbeszélése szerint i. e. 490-ben, a marathóni csata előtt Miltiadész egy küldöncöt, Pheidippidészt menesztett Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a perzsák ellen. Hérodotosz szavai nyomán 1982-ben John Fodet, a brit légierő tisztje négy társával elindult kipróbálni, hogy vajon lehetséges-e ezt a 246 kilométeres távot másfél nap alatt futva megtenni. Az ötfős csapatból végül csak John Scholten ért 36 órán belül Spártába, ám ezzel megszületett a Spartathlon. A következő évben a csapat megszervezte az első hivatalos versenyt, amit azóta évről évre megtartanak. Egyedül 2020-ban maradt el a verseny a koronavírus-járvány miatt.

– Persze edzésnek tekintett futást hagytam már abba – teszi hozzá – de annak nincs akkora súlya, tétje. Volt olyan, hogy a barátaimmal elmentünk versenyen kívül körbefutni a Balatont. Ők váltóban kísértek. Aztán valami átbillent bennem: láttam a radarképen, hogy jön egy nagy eső, gondoltam egyet és szóltam, hogy hazamegyünk.

Az idei Spartathlonon viszont igazi görög időjárást fogtak ki a teljesítők. Nappal 30-35 fokot, éjjel a hegyen 5-6 fokot mutatott a hőmérő. Dombay-t jó barátja, Horváth György kísérte és segítette. Ő nem fut, de – mint Gábor jellemzi – született kísérő.

– Összeszokott páros vagyunk, az Ultrabalatonon kétszer is ő frissített, előre látja a gondolataimat. A szabályzat szerint az első 40 kilométerig a futók nem kaphatnak külső segítséget, aztán legközelebb is csak 81-nél, a híres Korinthoszi-csatornánál, majd a célig körülbelül 25 kilométerenként találkozhatnak a kísérővel, aki inni- és ennivalóval, csereruhával, -cipővel vagy ha az kell, az izmok átgyúrásával segít. Pontosan ki volt számolva, mikor mennyit eszem és iszom. Folyadékból 32 litert fogyasztottam, és a jól felépített frissítésnek köszönhetően nem is vesztettem a súlyomból a verseny alatt – összegez Gábor.

Mint mondja, a versenyt megelőző hónapokban gyakran álmodott arról, hogyan fog futni, hogyan érkezik majd meg Spártába, a király szobrához.

– Mondhatom, hogy életem egyik álma volt ez a teljesítés. Fantasztikus érzés volt, amikor megláttam Leonidász szobrát. Felmentem a lépcsőn, ránéztem, és azt mondtam neki: megjöttem királyom! Meghajoltam a lábánál, aztán megkaptam az olajágkoszorút.

A komoly ereklyét Gábor nagy becsben tartja majd. Mint mondja, nem lesz párja, többet nem fut Spartathlont.

– Ez egy olyan meghatározó élmény volt az életemben, amit úgy gondolom, nem lehet, nem kell megismételni. Nem azért, mert akkora szenvedéssel járt, sőt. Persze voltak nehéz pillanatai. Például amikor kikanyarodtunk a spártai főútra, ami egy 50 kilométer hosszú főút az első 30 kilométerében emelkedővel.

Akkor ránéztem az órámra, és láttam, hogy még 8 és fél óra vár rám a tűző napon Spártáig.

– Azon a szakaszon nehéz volt elviselni az ottlétet. Tudtam, mit csinálok, de már voltak fájdalmaim, amiket le kellett gyűrni. Aztán az utolsó 10 kilométer megszépítette ezt is. Van ott egy benzinkút, amire sokszor gondoltam úgy, hogy csak odáig kell eljutnom, onnan már rendben leszek. Megláttam azt az ikonikus benzinkutat, ami sok futó beszámolójában feltűnik. Ott a versenyzők versenyzők átöltöznek, megmosakszanak, sőt van, aki meg is borotválkozik, hogy „ünneplőben” érkezzen Leonidász szobrához a felzászlózott úton – meséli vissza a spártai hős, aki így jellemzi magát három szóval: nem adom fel.

– Ez az, ami a leginkább jellemzi a sporttevékenységemet. Ez a három szó sokszor eszembe jutott a verseny alatt is.