Tatabányai focista legendák, akik olimpiai aranyat és ezüstöt hoztak a válogatottnak

Jelen cikkünkben a ’60-as és ’70-es évek elejének futballistáit vesszük górcső alá. Közös bennük a tatabányai múlt és az olimpiai éremszerzés.

Gelei József (11 válogatottság/0 gól)

Gelei 1938. június 29-én született Kunmadarason. Az MTK-nál kezdte pályafutását (itt mutatkozott be az élvonalban), majd egy, a Vasasnál töltött szezon után igazolt Tatabányára, a visszavonuló Grosics Gyula helyére. A Bányász kapusaként olimpiai bajnok lett 1964-ben, a selejtezők során négy, a döntőn két mérkőzésen védte a magyar válogatott kapuját (Tokióban nem kapott gólt).

Egy évvel később mutatkozhatott be a felnőttválogatottban, 1965. május 5-én, az Anglia elleni idegenbeli 1-0-s vereség során debütált (miközben 1964 nyarán, még a tokiói olimpiát megelőzően tagja volt az Európa-bajnoki bronz­érmet nyerő magyar válogatott keretének, igaz, a spanyolországi tornán nem lépett pályára).

Ezt követően végigjátszotta a vb-selejtezőket, majd az 1966-os angliai világbajnokságon három mérkőzésen védte a legjobb nyolc közé jutó magyar válogatott kapuját. Utolsó mérkőzését 1966. október 30-án, az Ausztria elleni 3-1-es győzelem során játszotta a válogatottban. Az első 10 válogatottsága Baróti Lajos, az utolsó Illovszky Rudolf kapitányságának idejére esett. 1969-es visszavonulásáig játszott Tatabányán, élvonalbeli mérkőzéseinek (227) nagy része (188) és egyetlen gólja (1968. szeptember 8-án, tizenegyesből lőtte a Pécsi Dózsa elleni 3-2-es győzelem alkalmával) és összes válogatottsága a Bányászhoz köthető. Érdekesség, hogy Lakat Károly mester­edző fedezte fel, az ő irányításával lett olimpiai bajnok és ő vitte Tatabányára is.

Szepesi Gusztáv (5/0)

Szepesi 1939. július 17-én született Miskolcon. Sajószentpéteren kezdett futballozni, innen igazolt 1959-ben Tatabányára, ahol 1969-es visszavonulásáig játszott (147/10). Összes élvonalbeli meccsét a Bányász színeiben vívta. Válogatottbeli pályafutása Geleiével volt párhuzamos.

Három selejtezőn és két döntőbeli meccsen segítette olimpiai aranyéremhez a magyar válogatottat 1964-ben, majd 1965. június 13-án, az Ausztria elleni, idegenbeli vb-selejtezőn győztes csapat (1-0) játékosaként mutatkozhatott be a felnőttválogatottban. Részt vett az 1966-os vb-n is (három mérkőzés, egyszerre Geleivel), a Szovjetunió elleni vesztes negyeddöntő (1-2, 1966. július 23.) volt a balhátvéd utolsó válogatottbeli fellépése. Összes válogatottsága Baróti Lajos első kapitányságának idejére esett. 1987. június 5-én hunyt el Tatabányán.

Rothermel Ádám (13/0)

A Budapesten, 1948. június 18-án született „Roti” volt a válogatott tatabányai kapusdinasztiájának harmadik tagja. A Fővárosi Autóbusz csapatából igazolt Tatabányára 1967-ben, hogy később átvegye Gelei helyét a kapuban. A Bányásznál 1973-ig 94 élvonalbeli mérkőzésen védett, majd az Újpesthez igazolt (összesen 207 első osztályú bajnokin lépett pályára). A válogatottban 1970. szeptember 9-én mutatkozhatott be az NSZK-ban (3-1-es vereség), majd tatabányai színekben további kilenc meccsen védett, köztük 1972. május 17-én Belgrádban, amikor a magyar válogatott a Románia elleni 2-1-es győzelmével kiharcolta a részvételt a nyári Európa-bajnokságra.

Rothermel a Belgiumban rendezett tornára nem utazott, de a müncheni olimpiára igen, ahol az Irán elleni 5-0-s győzelemből (és az ezüstéremből) csereként beállva vette ki a részét (1972. augusztus 27). Összesen 13 válogatottságából ez volt az utolsó „tatabányai”, később még háromszor szerepelt a nemzeti tizenegyben az Újpestből (1975-76). A válogatottban Hoffer József (az első hét mérkőzése), Illovszky Rudolf (a következő három) és Baróti Lajos (az utolsó három) kapitánysága alatt védett, Tatabányáról Hoffer és Illovszky hívta be.

Tóth Kálmán (3/1)

A szombathelyi születésű (1944. augusztus 13.) balszélső Győrben kezdett futballozni, majd a Bp. Honvéd csapatánál lett élvonalbeli labdarúgó. Innen került Tatabányára, ahol 1970-től 1975-ig játszott az első osztályban (később már sehol). Az NB I.-ben 242 mérkőzésen 68 gólt szerzett, mindkét adat nagyobbik fele Tatabányára esik (135/38). A magyar válogatottban az összes mérkőzését az 1972-es, müncheni olimpia labdarúgótornáján vívta. Az NSZK-ban öt (ebből három hivatalos) mérkőzésen lépett pályára Illovszky Rudolf ezüstérmes csapatában, az NDK ellen ő állította be a 2-0-s végeredményt. Első hivatalos válogatottsága a Dánia elleni győzelem (2-0) volt augusztus 31-én, az utolsó a Lengyelország elleni 1-2-es döntőn szeptember 10-én.

Nem egyszerű ez az olimpia...

Mármint nem a magyar labdarúgók, akik három arany-, valamint egy-egy ezüst- és bronz­éremmel az ötkarikás játékok történetének legeredményesebb férfi labdarúgói, jóval inkább a futballstatisztikusok számára. Ennek oka, hogy az olimpiai futballtornák mérkőzéseinek megítélése nem egyértelmű, elsősorban az amatőr-profi szembenállás miatt.

A magyar válogatott eddig 943 hivatalos mérkőzésen vett részt, az olimpiákon játszott meccsek közül azonban nem mindegyiket ismerik el hivatalosan. Így fordulhat elő, hogy a megyei klubokból beválasztott játékosok közül Buzánszky Jenő és Grosics Gyula (egyaránt 1952) valamint Rothermel Ádám és Tóth Kálmán (1972) olimpiai mérkőzései hivatalosnak számítanak (bár Tóthnak is csak három az ötből!), míg Gelei József és Szepesi Gusztáv (1964) ötkarikás összecsapásai nem.

Hasonló „hátrányos megkülönböztetés” áldozata Berta József (Tokod, 1936), és az ugyancsak olimpiai bajnok Csernai Tibor (Tatabánya, 1964) is, így utóbbi kettőnek nincs is hivatalos felnőttválogatott mérkőzése. Rajtuk kívül még a dorogi Varga János is kerettag volt az 1952-es helsinki játékokon, de ő nem lépett pályára az olimpiai bajnokságot nyerő Aranycsapatban. Bertával, Csernaival és Vargával később részletesen is foglalkozunk.