P. Nagy László: „Nem tennék másképpen semmit sem”

Csak papíron lesz tehát félig-meddig nyugdíjas a város egykori ikonikus játékosa, aki három év alatt három bajnokságot nyert a megyeszékhely csapatával. Mégsem a sikerekre gondol a mindenki által Pöcinek becézett tréner...

– Leendő nyugdíjashoz képest hihetetlenül fitt, ám mégis fáradtnak tűnik.

– Inkább lelkileg vagyok fáradt, mint fizikailag. Két és fél éves munkát fejeztünk be ezzel a fiatal csapattal, de a legfontosabb mérkőzésen, a Bicske elleni osztályozón nem voltunk sikeresek. Keresem az okokat. Legfőképpen magamban, hiszen én voltam az edző. Még mindig nem találom a magyarázatot.

Névjegy

P. Nagy László 1955. november 13-án született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Prügyön. 1976-ig a Rakamazi Spartacus csapatában játszott. Innen igazolt a Tatabányai Bányászhoz, ahol az egyik legsikeresebb játékos lett. Kétszeres bajnoki ezüst- és bronzérmes volt a csapattal, 359 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 51 gólt szerzett. Ezt követően edzőként is Tatabányán tevékenykedett több pozícióban, egy rövid bicskei kitérő után 2015-ben lett ismét vezetőedző. Az elmúlt három évben három bajnokságot nyert az újjáalakuló fiatal csapattal, csak az osztályozón maradt alul csapata egy góllal.

– A futball nem mindig igazságos. Aki látta a párharcot, az tudja, hogy lényegesen több helyzete volt a Tatabányának, mégis a Bicske talált be. Talán az zavarta a fiúk koncentrációját, hogy tudták, ezek az edzőjük utolsó mérkőzései?

– Nem volt friss ez a szituáció. Már korábban tudták a srácok, hogy nem én leszek nyártól a vezetőedző. Néhány játékosomnak ez lett volna élete eddigi legnagyobb sikere. Nem hinném, hogy befolyásolta bármi őket, nem láttam ilyet az arcokon.

– Mit tenne másként, ha lenne mód rá?

– Nem tennék másként semmit! Talán még jobban kellett volna figyelni a bajnokságra, hiszen ha nem kapunk ki az Oroszlánytól, akkor a megyei bajnokok közötti tabellán az élen végzünk és feljutunk a harmadosztályba. Ám végül csak a harmadik legjobb megyei bajnokként végeztünk. Hiába volt kint a megyei bajnokok összevetett tabellája az öltöző falán.

– Milyen érzésekkel lép majd be az öltözőbe az őszi szezon kezdetén? Új szituáció lesz, hiszen már nem edzőként teszi ezt.

– Nem az első ilyen alkalom... De soha senkitől sem haraggal váltam el. Viszont rendkívül csalódott vagyok, hiszen kezünkben volt a feljutás. A játékosoknak még van idejük javítani, nekem viszont ez a vereség volt az utolsó mérkőzésem a kispadon. A barátaim mondták, hogy ne legyek elkeseredve, mert három év alatt három bajnoki cím szép eredmény. De nekem mégis fáj a lelkem, hogy a legfontosabb meccs nem jött össze.

– Így a nyugdíj és az új szerepkör előtt mégis érdemes a sikeres múltról is számvetést készíteni. A szurkolók egy része például nem is tudja, hogy P. Nagy László nem tatabányai. Hogy került ide?

– Prügyön nevelkedtem, majd 1970-ben kerültem Tokajra. A szakmám egyébként borász. A pályafutásom egy nagyon szép szakaszát töltöttem Tokajon, 16-17 évesen ott lettem gólkirály. Érettségi után mentem át Rakamazra. Aztán aláírtam a Békéscsabának, de visszakoztam, mert zavaros volt a szerződés, míg a Tatabánya egy nagyon tiszta ajánlattal keresett meg. Előtte soha nem jártam itt, azóta viszont igazi tatabányai vagyok, hiszen 1976 óta itt élek. Már több időt töltöttem el itt, mint a szülőfalumban.

– Mikor 1976-ban ideköltözött, gondolta, hogy 2019-ben még mindig a klub sikeréért fog dolgozni?

– Eszembe sem jutott... Rettenetesen izgultam eleinte, mert láttam, hogy kik futballoznak itt. Tele voltam kételyekkel, hogy fog nekem ez menni egyáltalán? Aztán elmentünk edzőtáborba Tatára, befogadtak, és valahogy mindig itt maradtam.

– Huszonhárom év a klub mezében játékosként, ez a mai futballban unikumnak számít. Soha egy pillanatig nem volt kísértés, hogy máshol folytassa?

– Sok megkeresésem volt az itt töltött idő alatt. Keresett a Nyíregyháza, hiszen oda jelentkeztem testnevelés-földrajz szakra, de elrontottam a felvételit. Egy év múlva már ők hívtak, hogy jöjjek nyugodtan, felvesznek... Később voltam vendégjátékosként Újpesten és a Honvédnál is, mindkét csapat le akart igazolni, hiszen hiányposztra érkeztem volna. De én szerettem Tatabányán lenni.

– Volt utánpótlás és olimpiai válogatott is, de a felnőtt csapat címeres mezében nem játszhatott, holott mindig válogatott szintű játékosnak tartották. Mi volt ennek az oka?

– Egyrészt rendkívül sok jó játékos volt akkoriban. Ugyanakkor amikor az Újpesttel és a Honvéddal voltunk Dél-Amerikában, nem éreztem úgy, hogy ne állnám meg köztük a helyemet. Akkoriban mindkét csapat tele volt válogatottakkal. 1978-ban aztán az argentin vébé előtt megvolt a vízumom is, de a keretszűkítés után kikerültem. Egy picit hiányérzetem van, hiszen minden futballistának ez az álma, hogy magára húzhassa a felnőtt címeres mezt.

– Hogy dőlt el, hogy amint játékosként befejezi, egyből edzőnek áll?

– Ez csak úgy jött. Kimentem Ausztriába még néhány évet játszani, de közben már edzősködtem itt. Nagyon megtetszett, elég hamar kaptam felkérést a felnőtt csapathoz is. Akkor még nem voltam felkészülve rá. Aki jó futballista volt, az nem biztos, hogy jó edző lesz, és fordítva. Végigjártam a szamárlétrát, és nagyon sokat tanultam. Edzést levezetni már mindenki tud, hiszen fent van az interneten. Az igazi feladat, amikor csapatot kell összerakni. A saját hibámból tanultam a legtöbbet. Mezey Gyuri bácsi mondta, hogy amíg nem rúgtak ki valahonnan, addig nem vagy jó edző...

– Ez az esetében annyira igaz, hogy ha jól számoltuk, tíz alkalommal váltották le, majd hívták vissza Tatabányán. Főleg akkor, ha bajban volt a klub...

– Igazából sosem rúgtak ki. Elvégeztem egy feladatot, ami után mindig visszakerültem az utánpótláshoz. Ez egyáltalán nem derogált. Imádok most is a gyerekekkel dolgozni. Nem éreztem sosem elküldésnek az ilyen szituációkat, de elgondolkodtam mindig, hogy jól csináltam-e a dolgomat. Ha szükség volt rám, én mindig itt voltam. Ezek a váltások amúgy is benne vannak a szakmában. Nagyon sok helyre hívtak, de nem vagyok egy vándormadár alkat. Mindig itt vagyok valahol a pálya környékén, itt is lakom. Én rosszul vagyok, ha nem lehetek a közelben. Itt érzem magam jól. Soha nem sértődtem meg azon, hogy „leváltottak”.

– Azért volt közben egy bicskei kirándulás is...

– Akkor valóban el kellett mennem, de szerettem Bicskén dolgozni. Még akkor is, ha végül nem sikerült jól az a kaland. Jó csapatot örököltem volna, de éppen akkor volt egy teljes átalakítás a klubnál, így hirtelen tele lett fiatalokkal a csapat, így az is egy újrakezdés lett. Ettől függetlenül szerettem ott lenni, a sors furcsa fintora, hogy most épp őket kaptuk az osztályozón.

– Melyek voltak a legszebb pillanatok a játékos, és az edzői pályafutásában?

– Van két bronzérmem, két ezüstérmem, egy kupaezüstöm, ezek mindig nagy élmények. Mindennek a csúcsa természetesen a Real Madrid elleni meccs. De játszottunk a Stuttgart, a Guimares, vagy éppen a Rapid Wien ellen is, ám ezekről senki nem beszél. Mert a Real az Real. Olyan futballisták ellen játszottunk, akiket előtte csak a tévében láttunk. Mindenki úgy gondolta, hogy legyintethetnek ránk, de mi nem hagytuk magunkat... Edzőként is mindig az volt a legfontosabb számomra, hogy ilyen összetartó csapatot, jó közösséget alakítsak ki.

Két éve fel is idéztük P. Nagy Lászlóval a meccset:

– Gazdag ez a pályafutás, de nagyon nem néz ki még nyugdíjasnak...

– Van még bennem kraft. Az, hogy hamarosan elérem a nyugdíjkorhatárt, csak egy állapot. Egyáltalán nem érzem magam nyugdíjasnak. Továbbra is szeretnék dolgozni, tenni a klubért. Ami eddig történt, azért meg köszönettel tartozom a város és a szakosztály vezetésének, és a STÁB-nak, így csupa nagybetűvel. A futballozást sajnos fel kellett már adnom. Korábban a borászválogatottal jártunk különböző tornákra, sikeresek is voltunk. A hazai borász Eb-n másodikok lettünk, de nem rajtunk múlt...

– Úgy hírlik, hogy a pályán kívül nyugodt, viszont ha pályára lép, akkor nincs irgalom...

– Az igazi sportoló alkatba bele van kódolva a győzelem utáni vágy. Utálok kikapni, belehalok a vereségbe. Ellenben tudok elnézést kérni. Az, hogy a pályán kicsit összerugdossuk egymást, az benne van, de sosem tartottam senkivel haragot. Ha nem tudsz a mérkőzés után odamenni, és akár elnézést is kérni, akkor nagy a baj. Haragosan még a meccs utáni sör sem esik jól...

– Talán épp emiatt az attitűd miatt nem sikerült feldolgozni a Bicske elleni vereséget...

– Azt a vereséget könnyebb megemészteni, ahol látszik, hogy az ellenfél jobb. Amikor megteszünk mindent, de nem sikerül. A Bicske ellen viszont a több futómennyiségből és a szélesebb taktikai repertoárból adódó fölény a két meccsen eltűnt. Tényleg nem találom az okát, hogy miért. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy magamban keresem a hibát. Nem akarom senki nyakába varrni, nem a játékosok hibája.

– Szakmai igazgatóként milyen feladatok várnak önre?

– Koordinálni fogom az utánpótlás és a felnőtt csapat közti játékosmozgást. Továbbra is szeretnénk minél több saját nevelésű játékost a csapatban tudni. Egyéni képzésekkel segítünk, hogy igazi futballisták lehessenek.

– Mi az, amit szeretne megélni még ezen a pályán?

– Most mondjam azt, hogy az NB I.-et? Az egy igen távoli dolog, de az a labdarúgás csúcsa itthon. Minimálisan a másod­osztály jó lenne. Erre a városvezetés tájékoztatása szerint minden rendelkezésre áll. Persze a megyei futballnak is megvan a maga hangulata, mindenki minket akar megverni. Egy Felsőgalla ellen félházat tudtunk csinálni, és a Bicske ellen is rengetegen jöttek ki, de a gyerekeknek mégis az a legjobb, hogy minél feljebb kerüljünk. Akkor ugyanis olyan csapatokat és játékosokat láthatnának, akik miatt még többen és jobban akarnának jó focisták lenni Tatabányán.