Kilenc szezon után akasztja szegre a 10-es mezt a Grundfos kiválósága

– Hogyan kezdődött a sportpályafutása?

– Hatéves koromtól úsztam, egészen a serdülő válogatottságig jutottam. De jól ment az atlétika, a futball, a kosárlabda, a triatlon sőt, még a sakk is. Ezekben a sportágakban is komoly eredményeket értem el a korosztályomban. Több mint száz érmet gyűjtöttem.

– Mikor talált rá a kézilabdára?

– Kézilabdázni a gimnáziumban, tizenöt évesen kezdtem. Bartha Dénes testnevelő tanárom és egyben nevelőedző vezetett be a sportág rejtelmeibe. Tőle tanultam meg a játék alapjait a cselezéstől a kapura lövések technikáján át. Az ő segítségével szerezett tudást – nyugodtan mondhatom – az egész pályafutásom során kamatoztatni tudtam...

– Tizenöt évesen nem volt túl kései elkezdeni kézizni?

– Az tény, hogy manapság a fiatalok hamarabb specializálódnak egy-egy sportágra, ami persze lehet jó. De úgy gondolom, én sem volta lemaradva, hiszen amit űztem, az úszás és az atlétika nyugodtan nevezhető alapozó sportnak. A fociban és a kosárlabdában megtanultam csapatban gondolkodni és a gömbérzékem is fejlődött. Ám az biztos, hogy a sportággal való kapcsolatom kezdete nem nevezhető egy átlagos időpontnak.

– Mikor és hol játszott először az élvonalban?

– Tizenhét évesen, éppen húsz éve mutatkozhattam be az NB I-es Nyíregyházában, hazai pályán, telt ház előtt a Bujtosi csarnokban. Nagyon-nagy élmény volt, hiszen a lelátón a szüleim, a barátaim és az ismerőseim mind-mind értem(is) szorítottak, és én előttük debütálhattam az első osztályban.

– Szülővárosából aztán merre vitt az útja?

– Elsősorban a tanulmányaim miatt Budapestre kerültem, mivel felvettek a közgazdasági egyetemre. Itt adódott a lehetőség, hogy az Elektromosban folytathassam a pályafutásomat. A Tromos edzője, Kovács Mihály volt akkoriba az ifjúsági válogatottnak is a mestere, aki engem onnan már jól ismert.

A 10-es mez tulajdonosa

A Grundfos Tatabánya KC 10-es mezét kilenc szezonon keresztül a 179-szeres válogatott Harsányi Gergely viselte. A kiváló jobbszélső 2010 és 2018 között 264-szer szerepelt a kék-fehér együttesben, és 981 góllal járult hozzá csapata sikereihez. Harsányi 2003-tól tagja a nemzeti együttesnek, sőt annak sokáig csapatkapitánya is volt. Két olimpiai 4. helyezése is van 2004-ből és 2012-ből. Világbajnoki 6. lett a magyar válogatottal, 2009-ben, és 2011-ben is szerepelt a vb-­n­­, illetve 2006-ban az Európa-bajnokságon is részt vett. Emellett klubcsapatával bajnoki és Magyar Kupa-bronzérmet is szerzett. Bajnokit négyet is. 2012-ben az elsők között kapta meg Magyar Arany Érdemkeresztet, ami az elismerés legfelső fokozata.

– Meddig játszott a fővárosi klubnál?

– Kétezer-hétig egyhuzamban. Itt nyertünk a csapattal egy Magyar Kupa bronzérmet, valamint bajnoki negyedikek is voltunk. Akkor már a Veszprém és Szeged vitte a prímet az élvonalban, illetve a Dunaferrnek is nagyon erős csapat volt. Ezt követően egy szezon a Bundesligában, a Göppingen gárdájában szerepeltem. Ez meghatározó, óriási élmény volt. Rendre magas hőfokú meccseket vívtak a német csapatok egymással, köztük mi is, így rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Ez az időszak egyértelműen a javamra vált.

– Mi történt ezután?

– Visszatértem a PLER-hez, ami közismerten a Tromos utódjának számított. Itt lehúztam egy évet, majd egy fél évig a Ferencvárosban játszottam. Kétezer-tíz januárjában, azaz nyolc és fél éve igazoltam végül Tatabányára.

– Gondolt akkoriban arra, hogy esetleg itt fejezi be majdan a karrierjét?

– Nem. Nem hiszem. Bár soha nem voltam egy vándormadár. Éppen ezért itt is úgy láttam „munkához”, hogy becsülettel szolgálom az együttesemet.

„De az tény és való, hogy Tatabányán teljesedett ki igazán a pályafutásom. Szerénytelenség nélkül mondhatom, itt kerültem a csúcsra, ebben a társaságban, ebben a kiváló közegben.”

Gyakorlatilag ekkor stabilizáltam a helyem a magyar válogatottban is. Debre Viktor volt az idő tájt az edző, akivel kiváló volt az emberi és a sportszakmai kapcsolatom egyaránt. Aztán ez folytatódott Matics mester keze alatt is. Külön meg szeretném említeni, Kanyó Tóni munkáját, közösségformáló erejét. Róla nyugodtan állíthatom, kivételes szerepet töltött be a játékosok és a klub életében. Elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy mindig motivált volt az együttes, a feszültségeket jól kezelte, levezette, így zavartalanul, jó hangulatban dolgozhattunk mindig. Nagy kár, hogy már nincs közöttünk.

– Pályafutása során a legtöbbször jobbszélsőt játszott. Mekkora bátorság kell ehhez a poszthoz? Hiszen gyakran egészen lehetetlen helyzetekből, úgymond nulla szögből is eredményes volt...

– A kézilabdához alapból szükségeltetik egyfajta bátorság, hiszen – különösen napjainkban – szinte már-már gladiátorok küzdenek egymás ellen a pályán. Elég, ha csak néha megnézzük, mondjuk, a beállók nyúzott mezét... De abban van valami, hogy olykor a szélsők még ennél is több kockázatot vállalnak. Előfordul, hogy akrobatikus mozdulatokra van szükség ahhoz, hogy a lehető legjobb szögből támadhassuk a kaput.

– Személy szerint melyik eredmény okozta a legnagyobb örömet a kék-fehéreknél?

– A kétezer-tízes bajnoki bronzérem mérföldkőnek tekinthető. Mégpedig azért, mert szerintem innen kezdődött a tatabányai kézilabdázás egy újabb sikerszériája. Nagyon boldog vagyok, hogy ennek részese lehettem.

– Mihez kezd a civil életben?

– Több lehetőség kínálkozik arra, hogy a sport közelében tevékenykedhessek, de a különböző ajánlatokra még alszom egyet. Annyit elárulhatok, hogy egy olyan rendszerben szeretnék ténykedni, amely segíti, megkönnyíti a sportolók döntéseit. Személyiség-, orvosi- és pszichológiai vizsgálatokra alapozott szakmai iránymutatást adnánk a fiataloknak, az edzőiknek és a szüleiknek egyaránt, hogy jó irányba tereljük a sportolókat, egy támogató és a pályafutásukat megalapozó, figyelemmel is kísérő rendszeren keresztül.

A klubelnök Geriről...

Marosi László, aki maga is világklasszis kézilabdázó volt sportolóként és emberileg is nagyra tartja az aktív sportpályafutását befejező Harsányi Gergelyt.

– Harsányi Geri egy kimondotta profi mentalitású játékos volt – mondta. – Olyan, aki a kiélezett szituációkban is használta a fejét, feltalálta magát. Ezzel a tulajdonságával pedig egyértelműen példát is mutatott a többieknek. Emellett igazi csapatember, akinek mindig helyén volt a szíve. Igazi versenyző típusnak tartom, aki, ha kellett, mindig hozta magát, és soha nem adta fel. A klub csak köszönettel tartozik neki, hogy tudását nálunk kamatoztatta majd’ kilenc éven át, és, hogy „értünk” játszott. Az sem véletlen, hogy ilyen hosszú ideig, húsz esztendőn át ilyen magas szinten kézilabdázott. Reméljük, a civil életben is megtalálja a számítását.