A hatvan éve alapított Bányász Színpad első húsz évére emlékeztek

A bejáratnál minden vendég kapott egy ékes betűkkel megírt kavicsot, amellyel a kezében ült le a teátrum büféjében lévő színpad elé. Miközben várakoztunk, sorra érkeztek kavicsokkal a kezükben a vendégek, nagy ölelkezések, boldog köszöntések követték egymást, amikor az egykori Ifjúsági Bányász Színpad tagjai beléptek a terembe.

A Bányász Színpad 60 éve

Tóth Zsóka köszöntőjében kiemelte: a Bányász Színpad 60 évvel ezelőtt alakult meg és kavicsonként szedték össze azokat a pillanatokat, amelyeket megosztanak a hallgatósággal. Szücsné Posztovics Ilona polgármester méltatta a hiánypótló szerepet betöltő egykori Bányász Színpadot., amely az első hét évben 61 új produkciót vitt színre.

A Jászai Mari Színház vezetőinek köszöntése után dr. Csoba Sándor adta elő saját szerzeményét, aki egykori színpadosként azok emlékére komponált egy dalt, akik az égi teátrumból nézték az eseményt. A nevek hosszú sorban következtek.

A Bányász Színpad első húsz évéről szólt az este. Az első korszaka az alakulástól, 1964-től 1973-ig tartott, amikor dr. Éless Béla vezette a társulatot. A következő korszak 1987-ig, ekkor vette át a csoportot vezetését László Tibor.

– Fényes húsz évről beszélünk, amely a város kulturális életébe beágyazódott és a magyar amatőr színjátszó mozgalomban is nyomot hagyott. Érintve, felvillantva, a teljesség igénye nélkül szeretnénk valamit megmutatni a korból, az ifjúságunkból, a hitünkből, a tehetségünkből, az eredményeinkből, és arról a közösségről is szeretnénk szólni, amelynek hatására a mai napig itt vannak azok a Bányász Színpadosok, akik a kezdetektől elvarázsolódtak a színpad csodájától – hangzott el Tóth Zsóka felvezetőjében.

A csoport alapítói közül csak Tós Hedvig léphetett a színpadra. Őt is, ahogy a később csatlakozók nagy részét dr. Éless Béla hívta a Bányász Színpadhoz. Hedvig élete összeforrt a színpaddal, férjét, Gengeliczky Lászlót is itt ismerte meg, s még az esküvőjüket is a Népházban tartották.

Majd az egykori színpadosok közül tizenketten álltak a pódiumon, akik időutazásra invitálták a nézőket. Egykori szerepekből idéztek, daloltak, s megannyi kritika hangzott el, különösen az 1972-73-as évekből és nem akárhol (Élet és Irodalom, Kritika, Színház) és nem akárkiktől (Molnár Gál Péter, Fencsik Flóra, Nánay István). Az amatőrnek indult társulatot a legtöbb újságíró nem sokkal az indulás után már a profik közé emelte. Kiemelve közülük néhány kimagasló tehetséget: Török Ferencet, Gengeliczky Lászlót, Tóth Zsókát.

– Volt a mag, akik jelentősebb szerepeket kaptak, volt a következő kör, akik mellékszerepekben léptek föl az aktuális előadásokban és volt a harmadik kör, amely fölszívta egyéb feladatokra a közreműködőket. Előfordult, hogy a próbanaplóban 90 főt tartottak számon a Bányász Színpadhoz kötődően. Volt közöttünk, tanár, tűzoltó, kalauz, gimnazista, mérnök, bányász, villanyszerelő, adminisztrátor, színészi ambíciókat dédelgető ifjonc és Cseresznye Piroska, aki esztergályos volt. Mindenki tanult valamit a másiktól, nevelődtünk egymás és a darabok által és persze nem csak béke volt az olajfák alatt, hanem veszekedés is bőven, de azt elmondhatom, hogy valahogy a mélyén mindig az előadásért történt mindez. Akkoriban a televízió versmondóversenyeket rendezett és mentünk, készültünk, annyi verset tudtunk és mondtunk és ennek eredményeként és díjaként bejártuk Európa tájait, mert külföldi utazás volt a jutalom. Előadóestek is születtek – mondta Tóth Zsóka.

Szerepeltek még az aknákon is. Volt, hogy műszak előtt, akkor tiszta ruhában voltak, de előfordult, hogy műszak után, szénporosan ültek le a bányászok, hogy hallgassanak húsz percnyi irodalmat, dalokkal.

Nagy visszhangja volt a Kukabúvároknak, amely a lecsúszott társadalmi rétegekre irányította a figyelmet. Ehhez az adatokat is itt, Tatabányán gyűjtötték. Az Új Forrás 1977-ben így fogalmazott: „Az emberség nevében szólalt meg az együttes a Kukabúvárokban. Éless Béla dokumentumjátékában a mozgalom talán mindmáig a legtöbbet emlegetett, egyik legnagyobb hatású produktumában. Egyetlen kiáltás volt ez azokért a gyermekekért, akiket a körülmények, a család, a közöny, az élet perifériájára lökött, akik kukákban turkálva találják meg a cipőjüket, akik öregurak ágyát melengetik tizenhárom éves kislányként, hogy legyen valakijük, s valamilyük vacsorára…”

– Az 1973-as évet a kettősség jellemezte. A Színpad készen állt arra, hogy a professzionális létezés felé mozduljon el. Éless Béla felkészültsége, modell-építő tapasztalata és a színpad tagjainak elkötelezettsége erre készen állt. A körülmények azonban nem segítették ezt a lépést, ezért Éless Béla elment, nagy csalódást és cserbenhagyást jelentett az itt maradóknak. László Tibor vette át a vezetést, rendezést – a kész csapatot – fűzte tovább a színpad történetét Tóth Zsóka.

Az 1982- 84 -es esztendő nagy megújulást hozott Lengyel Pál rendező megjelenésével. Tehetségének megfelelő lehetőség nyílott Pápai Ferenc előtt, aki rendezőként is bontogatta szárnyait. Ferenc emlékezésében a személyes élményeit taglalta, miközben könnyeivel küszködött. A hallgatóség is megérintődött. Különösen Török Zsuzsa: De nehéz bohócnak lenni című dalára.

– A Bányász Színpad volt és van azzal, hogy most itt vagyunk. A fellehető dokumentumok alapján – a töredékét hoztuk ide - a teljesség igénye nélkül próbáltuk bemutatni ezt az üstökösszerű tüneményt, amely még mindig világít bennünk. Most letesszük ezt a csomagot konkrétan is a Tatabányai Levéltárba és bízunk abban, hogy kedvvel olvassa majd az az érdeklődő, szakdolgozat író, a város kulturális életét feldolgozni kívánó, doktorira készülő tudós ember és nem csalódik majd, valóban jeles időszak volt.

Hórukk – szólt végül a dal 1982-ből a Bolond és a hóhér című darabból. A pohárköszöntőt László Tibor tartotta, s közben megilletődötten álltak egymás mellett az egykori Bányász Színpad tagjai. Voltak, akik színésznőként tértek vissza, mások polgári munkájuk mellől, és sokan a Bányász Színpad jogutódjához, az Orfeusz Társulathoz kötődnek ma is. A színpad nem engedi el őket azóta sem.