2024.03.09. 09:17
Zongoraművész vallott Kodállyal való viszonyáról és a szeretet fontosságáról
A személyes sorsunkat alapvetően meghatározza, hogy szerető közegben növünk fel vagy sem. A világhírű magyar zongoraművész szerint csak azokat irigyelhetjük, akiknek nyomorúságos lett volna az életük, de mégsem lett az.
– A földi életet nem szórakozásra találták ki – jelentette ki Vásáry Tamás, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas zongoraművész, karmester az esztergomi Zsolt Nándor Katolikus Zeneiskolában, ahol számos személyes történettel lepte meg közönségét.
Fotó: W.P. / Forrás: 24 Óra
A rendezvényen Udvardyné Pásztor Ágnes, az intézmény igazgatója köszöntötte a jelenlévőket és megköszönte Vásáry Tamásnak, hogy elfogadta a zeneiskola meghívását. Ezután Pohner Hedvig, az intézmény egyik gitártanára olvasta fel a nagy tekintélyű művész életútját, majd Tóth Sándor zongoratanár Schumann: Warum? című szerzeményével köszöntötte Vásáry Tamást.
Vásáry Tamás szerint meghatározó a gyermekkor
Az esten Albert József, a rendezvény szervezője, egyben műsorvezetője beszélgetett a Nemzet Művészével, aki elárulta: számtalan helyen járt a világban, de mindig is magyar embernek vallotta magát, sosem felejtette a szülőföldhöz való kötődését.
– Borzasztóan fontos, hogy a gyermek hol és milyen körülmények között nő fel. Az, hogy valakinek van édesapja és édesanyja, még nem jelenti azt, hogy szeretve van – mondta.
Vásáry Tamás ha valakivel társalog, szeret rákérdezni beszélgetőpartnere családi hátterére. Londonban élt, amikor megkereste őt egy Amszterdamban élő fiatal zongorista, a találkozásukkor kérdezgetni kezdte a családjáról.
– Hirtelen kellemetlenül éreztem magam, hiszen egy olyan szörnyű pincébe nyitottam be, ahol nincs fény és világosság – mondta, hisz’ megtudta a fiú szörnyű családi titkait.
Zeneszerzői sorsokról is mesélt a zongoraművész
A rendezvényen szóba került Vásáry Tamás A zenén túl… című könyve is. Elárulta, hogy előzetesen arra számított, hogy a nagy művészeknek, milyen „gyönyörű” lehetett az életük, majd a kötet írása közben rájött, hogy egyik életút tragikusabb, mint a másik.
– A zeneszerzők között ha valaki mindent megkapott az életben, akkor az Mendelssohn volt. Dúsgazdag bankár volt az apja, minden tehetséggel meg volt áldva. Gyönyörűen festett és írt is, a művészetekhez abszolút értett. Volt egy házastársa, öt gyermeke született, mégis mélységes depresszióban halt meg – jegyezte meg.
Vásáry Tamás hozzátette: a kötetben szereplő mindegy zeneszerzővel kapcsolatban volt személyes élménye és az életútjukat áttekintve mindig talált közös pontokat.
Szerelmek
Vásáry Tamás szerelmeiről is mesélt a közönségnek. Mély érzések fűzték Házy Erzsébet operaénekesnőhöz, színésznőhöz. A zongoraművész elmesélte, hogy húszéves volt, mikor elutazhatott a Bukaresti Világifjúsági Találkozóra: a válogatóversenyeken tudta, hogy mindenképpen be kell kerülnie a döntőbe, hiszen csak így teljesülhetett az álma, hogy Házy Erzsébettel közösen utazhasson a román fővárosba. Elmondása szerint a régi vigadónál rakták ki a plakátokat, amelyeken feltüntették, kik vehetnek részt a világtalálkozón. Rendszeresen járt oda, mígnem meglátta a saját nevét is a listán. Elmondása szerint a vonat még el sem hagyta az állomást és már a karjaiban volt a gyönyörű művésznő, akinek megkérte a kezét, de végül nem házasodtak össze. Egyébként a világhírű zongoraművész arra is kitért, hogy első felesége Kutasi Kovács Lajos író lánya, Ildikó volt, akivel 28 évig éltek együtt, második felesége Tunyogi Henriett balettművész volt. Elmondása szerint egy házasság akkor működik jól, ha a felek ugyanabban hisznek.
Kodállyal való viszonyáról is hallhattunk
Vásáry Tamás elárulta, hogy ötéves korában kezdett el zongorázni. Nagyapja Baltazár Dezső református püspök a debreceni kollégium megmentése érdekében gyűjtőúton járt Amerikában. Ott megismerkedett egy zongoragyárossal, aki ajándékba adott neki egy zongorát, melyen később unokája előszeretettel játszott.
Felidézte azt is, hogy különös érzés fogta el mikor a Zeneakadémián először meglátta Kodály Zoltánt, a nagy tekintéllyel és tudással rendelkező népzenekutató, zeneszerző valóságos óriásnak tűnt a szemében. Később igazán szoros kapcsolat alakult ki közöttük, tanársegédje lett Kodálynak, aki az utolsó vizsgáján mintegy két órán keresztül, igen szigorúan vizsgáztatta tanítványát. A zongoraművész úgy fogalmazott: mind szakmailag, mind emberileg sokat köszönhet Kodálynak, akitől még egy zongorát is kapott.
