Gyermekszínészként vált ismertté Berkes Gábor, az Első Emelettel meghódította az országot

– Berkes Gábor nevét a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági játékfilmből ismerhette meg az ország. Hogy került ebbe a sorozatba?
– Annak köszönhető, hogy bejártak az iskolákba a filmes csapatok, rendezők, gyerekeket kerestek a filmekbe. Egy ilyen válogatás alkalmával találtak rám, elvittek próbafelvételre, beszéltek a szüleimmel, majd bekerültem a filmbe. Így indult a filmes karrierem, ami elég hamar véget ért, csak pár évig csináltam. 1974 és 1978 között sok olyan gyerekszereplős film készült, amelyek a mai napig ismertek, ezt pedig akkor senki sem gondolta volna.

– Ebben a filmben együtt játszhatott például Alfonzóval, Szilágyi Istvánnal, Bánhidi Lászlóval, Páger Antallal, Haumann Péterrel, Gyenge Árpáddal, hogy csak néhány hatalmas színészt említsünk. Milyen emlékei vannak róluk?
– Nagyon jók, igazán emberi emberek voltak. Alfonzó annyira szerette a gyerekeket, hogy a forgatási szünetekben is mindig velünk volt. Játszottunk, vagy sztorizott. Ebben a filmben a felnőtt szerepeket mind nagynevű színészek játszották, jófejek voltak. Nem úgy kezeltek minket, mint a hülye gyerekeket, akik ott lábatlankodnak. Munkatársként viszonyultak hozzánk. Türelmesek voltak, ha nem tudtuk a szöveget, segítettek.

– Számos filmben kapott utána is szerepet, például az Utánam, srácokban. Ennek az az érdekessége, hogy magát a regényt édesapja, Berkes Péter írta. Kapott utána tőle kritikát? Egy-egy forgatás után megbeszélték, hogy mi volt jó, esetleg min kellene korrigálni?
– Nem, az író és a dramaturg nem áll azokkal kapcsolatban, akik gyártják a filmet. Engem a keménykalapból vettek át ebbe a filmbe. Azt, hogy ezt az apu írta, ki sem derült, csak a forgatás kezdetekor. Két teljesen külön szálon futott a történet. Apukám persze elégedett a szereplésemmel.

– Gyermekei Bence és Boglárka is szinkronszínészek. Nekik ad tanácsokat? Kérik a tanácsait?
– Nem. Maguk építgetik a karrierjüket. Kerültek olyan helyzetbe, ahol olyan színészekkel, rendezőkkel dolgoztak együtt, akik emlékeztek rám gyerekkoromból. Volt olyan, hogy azt mondták nekik, ha becsukják a szemüket, és csak hallgatják ahogy beszélnek, akkor olyan, mintha én lennék az.

– Miért nem a színészi hivatást választotta? Mi döntött a zene mellett?
– A zene nekem sokkal korábbi, ötéves korom óta foglalkozom vele. A filmezést játéknak, hobbinak fogtam fel. Soha nem éreztem azt, hogy dolgoznék. Jó móka volt ez a nyári szünetben.

– Amikor megalapították az Első Emelet együttest, gondolta volna, hogy ekkora sikerük lesz?
– Szerintem senki nem gondolja ezt az elején. Nem úgy alapít valaki zenekart, hogy majd híres lesz és sikeres. Fiatalok voltunk, mindenkiben volt egyfajta igény arra, hogy megváltoztassuk azokat a tradíciókat, amik a zenében voltak. Talán ettől lett sikeres ez a zenekar.

– 1981-től kezdve mintegy 1000 reklámfilmzenét írt.
– Ez már a múlt. Az egész szakmában volt egy generációváltás. A mi generációnk kikopott. Ma az internetről össze lehet vásárolni mindenféle zenét, nagyon keveset iratnak a reklámokhoz. Körülbelül tíz százalék, amit konkrétan egy adott reklámhoz írtak, a többi konzerv.

– Rengeteg tehetségkutató van mostanában a televíziós csatornákon, de egyikben sem látjuk például a zsűriben? Nem kapott felkérést vagy nem vágyik a szereplésre?
– Egyszer egy castingra elhívtak, de már nem emlékszem melyikre. Nem találtuk meg a közös hangot. Az ő szempontjukból olyan emberek kellenek, akinek vannak bulvározható történetek az életében, nekem meg csak szakmai sikereim voltak. Nincsenek olyan sztorijaim, amitől érdekes lehetnék.

– A közösségi médiában sem tűnik aktívnak, míg mások arról is posztolnak például, hogy mit reggeliztek. Tudatosan próbál háttérben maradni?
– Nekem a közösségi platformoknak a világa picit idegen. Azt gondolom, hogy a fiataloknak ez az egész túl sokat vesz el az életéből, és befolyásolja a személyiségfejlődésüket. Nem vagyok lelkes rajongója ennek. Nyilván jelen vagyok, figyelem, olvasom, de nem vagyok nagy közösségi oldalas.

– Az Első Emelet 41 éve alakult, néhány év kihagyás után 2017-től járják újra az országot. Milyen tapasztalatai vannak? A fiatalabbak, a tizenévesek és a huszonévesek is ismerik a korábbi dalaikat?
– Igen, meglepően sokan. A mi generációnk valahogy átadta a következőknek is, mert mindig vannak fiatalok a nézőtéren. Ők pedig, általam ismeretlen okból, ismerik a nótákat. Olyanok is, akik nem is éltek még akkor, amikor ezek a dalok születtek. Persze örülök ennek.

– Volt 40. születésnapi, telt házas nagykoncertjük. Lesz 50 éves is?
– Azt meg kell érni! Ha üzemképesek vagyunk, akkor biztos.