Elveszett vallomás a Linkin Park hét éve elhunyt frontemberétől, Chestertől

A hangfalból üvöltő rockzene mintha plusz lóerőt adott volna a kocsinknak és a dallamok talán minket, alkalmi sofőröket kiválóan motiváltak. Aztán, ahogy felnőttem, úgy már nem voltam annyira fanatikus rajongó, a későbbi kiadványaikat nem is hallgattam, mert egyáltalán nem fogtak meg. 2017-ben eléggé letaglózott az énekes, Chester Bennington öngyilkossága, ami rögtön előhozta a régi emlékeket. Már akkor sejtettem, hogy valószínűleg ez a tragédia az együttes végét jelenti – hivatalosan csak szünetet tartanak –, majd tavaly Mike Shinoda, a zenekar rappere közölte, hogy már nem lesznek új dalaik, nem dolgoznak albumon és nem készülnek turnéra sem.

A rajongók fájdalmára viszont gyógyírt jelentett az a szerzemény, mely véletlenül bukkant elő az archívumból. A Lost című, nu metal stílusú dal eredetileg a második stúdiumalbummal, a Meteorával egy időben született, de nem került fel a 2003-as korongra, így eddig elveszettnek hitték. 

Az elmúlt hetekben közzétett, azóta egy animációs klippel is megtámogatott Lost már az első soraival lyukat üt a szíveken, hiszen Chester azt énekli, hogy: 

Ezek a gondolatok minden bizonnyal egy szomorú személyes vallomás sorai, melyeket csak a halála után érthettünk meg. Addig ugyanis nem sejthettük, hogy sok dalban a saját életéről mesél, de a híradásokból mind tudjuk, hogy nehéz gyermekkora és a fiatalkori szexuális bántalmazás emléke végigkísérte az énekes életét. Bár jó újra hallani Chester hangját és jó érzés egy kicsit nosztalgiázni, a halála előtt minden bizonnyal jobb szájízzel lehetett volna fogadni ezt a dalt. Talán kis dühöt és fájdalmat is szül a fanatikusokban, hogy nem lehetett megmenteni őt a démonjaitól és attól, aki hétévesen egy életre megnyomorította őt. Ám mivel időgép nem létezik, a múltat visszacsinálni nem lehet, így egy dolog maradt csupán: az emlékezés és az elmélyülés a Linkin Park összes dalában.