Jézus „marketingarca” csendről, lélekről: „az emberek keresik a boldog életet”

– Milyen jelene van ma a szerzetesi létnek?

– Úgy tapasztalom, nagyon sok az útkereső. Egyrészt a múltból építkező hagyományokat kutatják, másrészt keresik magukban azt, amire Isten hívta őket. A célok évezredek óta változatlanok: azért lesz ma is valaki szerzetes, hogy Isten barátja legyen. Ez viszont csak szigorú keretek között lehetséges. A lélek csak akkor tud nagyobb teret, szabadságot kapni a spirituális világban, ha a test a fizikai valóságban pedig az egyszerűségre törekszik.

– Ez másként nem tud működni, csak így?

– A huszadik században voltak kísérletek, hogy felfedezzék az aszkézismentes szerzetességet. Minden próbálkozás kudarcba fulladt, nem sikerült. Rendje van a testnek, a szellemnek, rendje az intellektusnak és a léleknek is. Ezek persze átjárhatóak, de merőben más szabályok vonatkoznak rájuk. A lélek rendjében születő dolgokhoz elengedhetetlen, hogy a test rendjének dolgai háttérbe szoruljanak.

– Ha valaki nem kész a szerzetesi létre, hogyan tud ebben a hangos, nyüzsgő világban valamelyest elcsendesedni?

– A mi utunk nem öncélú, hiszen mindenkiért járjuk. Ugyanakkor ma már a monostor is bizonyos értelemben egy nyitott tér – mint az UFO – Nyitott rezervátum. A mi dolgunk, hogy a csendet műveljük, védjük, s lehetőség szerint növeljük.

Az élet sokszínű, szerzetesként is

Baán Izsák bakonybéli szerzetes a beszélgetés során kiemelte: az életet a maga teljességében szeretnék élni a szerzetesek is. Furcsa, de minél inkább egy dologra fókuszál az ember, annál inkább nyílik meg a panoráma és találkozik emberekkel, jönnek szembe különféle lehetőségek. Bakonybél kapcsán elmondta: tulajdonképpen egy eldugott kis település, ahol ugyanakkor különleges emberekkel is lehet találkozni. Itt működik ugyanis már fél évszázada Cseh Tamás indián tábora, amely rendszeresen sok művészt hoz ide, de túrázás, sportlehetőségek is várnak azokra, akik ide ellátogatnak. A nagyvárosi lehetőségek ugyan leszűkülnek itt, de sok más megnyílik. A szerzetesi élet a szépnek a szeretete: aki a lélek útját járja, az érzékennyé válik az esztétikumra, a szépre. Isten egyik tulajdonsága a szépség, amelybe beletartozik zene, irodalom, művészet… Az élet egész tágas, sokszínű szerzetesként is.

– Növelni hogyan lehet?

– Csönddel. A monostoron belül szigorú napirendünk van, elöljárónk, rítusaink. Ezek adják életünkhöz a keretet. És vannak az egyéni és közös csöndek. A monostor napirendje pedig azt segíti, hogy lehetőleg mindig legyen velünk az Isten, azaz amennyire lehet, a jelenlétében éljünk. Ezért is lettem szerzetes, e találkozásban próbálok segíteni másoknak is.

– Milyen ereje van a közös csöndnek?

– Talán a házasok beszédes, feszültségmentes csöndjéhez hasonlítanám. A szerzetes életében is vannak gondolatviharokkal, és természetesen Istennel eltöltött csöndek. A közös csönd egyfajta tanúságtétel. Erről számolnak be azok a világiak is, akik eljönnek hozzánk és bekapcsolódnak a csendes hétvégékbe. Évente többször szervezünk ilyen programokat, amikor semmi mást nem kell tenni, csak ott lenni, és két napig befelé fordulva, csöndben lenni. A hétköznapi pörgésben, a virtuális világban ugyanis egyre jobban eltávolodnak az emberek önmaguktól, másoktól, Istentől.

– Sokan szeretnének visszatalálni Istenhez?

– Sokkal többen, mint gondolnánk.

– Mi a helyzet azokkal, akik nem tudják, merre induljanak?

– Nagy a szomjúság, és a mi felelősségünk, hogy azt a kincset, amit őrzünk, átadjuk, megosszuk. Fontos, hogy tiszta forrásból igyunk. Ez egy olyan vallási, spirituális hagyomány, ami több száz éve működik. Jelenleg a monostorban kilenc szerzetes él, és mindössze húsz fős vendégházat működtetünk. A csendes hétvégékre mindig kétszeres a túljelentkezés. Éppen ezért, bár próbáljuk magunkat távol tartani a közösségi médiától, mégis segítő üzeneteket helyezünk el a monostor honlapján.

– Divat ma imádkozni?

– Az emberek keresik a boldog életet és érzékenyek a spiritualitásra, ez azonban gyakran vallás nélküli. Ha azonban végigmegy valaki az úton, eljut a transzcendens személyes igényére és a spiritualitásban nem valamihez, hanem valakihez kapcsolódhat. Voltam az El Camino zarándokúton, ahová az emberek kilencven százaléka nem vallási indíttatásból megy, de nem tud vallási élmény nélkül távozni, amikor találkozik a hosszú úton saját magával, és a szíve mélyén élő Istennel. Az imádság és a ma inkább divatos kifejezés, a meditáció között a legnagyobb különbség, hogy nem mindegy, miért csendesedik el az ember: magamat keresem, az én békémet vagy valakivel szeretnék találkozni, és ebben a találkozásban leszek megajándékozva az én igazi énemmel.

– Ön úgy tűnik, mintha a szerzetesi létnek egy kitűnő „marketingarca” lenne.

– A közösségünkben van, akinek erre van elhívása, és kifelé is tanúskodik, mesél az élményekről, mások másként segítenek. Én a felvetését más optikába helyezném: elég nagy baj lenne, ha bármi másnak, nem Jézus Krisztusnak lennék a marketingarca. Erre tanít Szent Pál: ha valaki a lélek útján jár, a lelki életét műveli, előbb utóbb megújul a Fiú képmására.

– Hogy érzi most magát, ennyi fürkésző, világi szempár között?

– A szerzetesek olyanok, mint a halak, ha túl sokat vannak vízen kívül, akkor megfulladnak – vallja egy régi mondás. Nem tanácsos sok időt eltölteni világi közegben. Éppen ezért mindig megvizsgálom a meghívásokat és megnézem, hogy van-e ott dolgom, el kell-e mennem. Sok meghívást utasítok vissza. Kulcsszó itt is a jelenlét: ha mégis idehívott Isten, akkor itt van dolgom.