Egy biztos: elérkeztünk oda, hogy nem csalódunk a magyar labdarúgó-válogatottban

A címet még ki kell egészítenem azzal, hogy nemhogy nem csalódunk, de az embernek van egy olyan érzése is, hogy nem csalódhatunk Rossi fiaiban. És ez megnyugvással tölti el az embert. Nem is boncolgatnánk külön a szavazási válaszlehetőségeket, a pozitív visszajelzések durván kétharmad arányban érkeztek a fiúk pályán mutatott teljesítményével kapcsolatban. Ez pár évvel ezelőtt nem így nézett volna ki, abban biztosak lehetünk. Az első csoportkörös meccsen tíz perc alatt három gólt kaptunk a címvédőtől, és akkor még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez a tízperces stop a továbbjutásunkba kerülhet. Egy 3-0-ás zakó után rendszerint mi történik? Gyerekek, ez nagyon gyenge volt, átgázoltak rajtunk, semmi keresnivalónk itt, és folytathatnánk a sort, amíg bele nem szakadunk.

De mi történt most? Egy olyan fordulat – bármennyire szeretünk is krákogni, és kiemelni a negatív teljesítményt egy vereség után –, amely alapjáraton változtatja meg nézetünket és hozzáállásunkat a válogatotthoz. Mert az a rövid blokk, noha a bukásba került, nem tudott felülkerekedni nyolcvan perc akaráson. Szemléletváltozás történt. Ezt hozta Rossi, és nemcsak mondta, hanem elhitette, hogy először a játékosok higgyék el, aztán elhihessük mi is.

Aztán ez a hit csapategységet teremtett, aztán ez a csapategység nemzeti egységgé növi ki magát. Láttuk, éreztük.

A sport és főként a labdarúgás igenis összeköt.

Nem akarunk elfogultan és magas lóról beszélni, mert persze, nem kis hibákat vétettünk, mégiscsak kaptunk három dugót a portugálok ellen, de nem ezt súlyoztuk. Ha így teszünk, akkor kikapunk a franciáktól és a németektől is. Arra a hajóra ültünk, amely nyolcvan percig a döntetlen felé vitte a csapatot, egy esetleges, szerencsés győzelem felé (Schön lesgóljánál tíz másodpercig érezhettük először, hogy ez milyen), és a végső búcsúig el sem hagytuk ezt a hajót. Mert elhitték a játékosok, hogy az a nyolcvan perc még egy csipetnyivel több harccal és akarással 90 perc is lehet. Nyilván amellett sem mehetünk el, hogy a magyar szurkolók már-már világhírű hozzáállása odatette a 12. embert is a pályára, megfejelve a hazai környezettel. De a szurkolók sem olyan hálás szurkolók, ha nem látják, hogy van kikért szurkolni. Ez az Eb is bizonyítja, hogy

nem kellenek több tízmilliós emberek egy csapatba, ha egy emberként, egymásért küzd 11 ember a pályán, az sokkal többet és értékesebbet adhat a végén.

Nálunk nem egókat kell gondozni, és kiemelt figyelmet szentelni bizonyos játékosok allűrjeinek, tisztában kell lenni az erőviszonyokkal, és azt az alapot kell lerakni, amire fel lehet húzni a házat. És amikor Fiola azt mondja, hogy büszkeség magyarnak lenni, meg amikor több tízezren büszke magyarok, az jelenti az alapot.

[eweb-voting id="4016294"]

Megvan a csapategység, a harc és a küzdelem. A franciák és a németek sem hitték el, hogy ezt ilyen szinten is lehet. Az önmagáért beszél, hogy két világklasszis csapatot futtatott az eredmény után egy egységes akarat. Persze, nyilatkozzák a meccsek előtt az ellenfél edzői és játékosai, hogy nem szabad lebecsülnünk a magyarokat, de nem tudatosítják, és amikor Schäfer úgy fut neki a hegyomlás Neuernek, mint nagycsoportos a mászókának, akkor azt súgják Löwnek: „Te, ezek nem normálisak!” És bebizonyítottuk, bebizonyosodott, hogy háborút csak így nyerhetünk. Amikor Fiola lebontja gólörömében a hangulatfelelős asztalát, mert nem tud odarohanni a szurkolókhoz, vagy az imént említett Schäfer könnyezik a gólszerzés után, vagy sír a Himnusz alatt, na, azok a jelek azok, amik a többi csapat fölé emeltek, emelnek minket.

Hit, extázis, egység.

Az biztos, hogy sok szempontból különleges volt számunkra ez az Eb, felfokozott, érzelemdús állapotban volt játékos és szurkoló, és még ne kergessünk hiú ábrándokat arra vonatkozóan, hogy rövid időn belül a legjobbak között emlegessenek minket. De hegymászóhasonlattal élve olyan alaptábort értünk el, amely eddig nagyon távolinak tűnt. És azért nem csalódhatunk, mert ezek a fiúk bebizonyították, hogy ennél már nem adják, nem adjuk lejjebb. A felszerelés megvan, erőt itt mindig gyűjthetünk, elindulunk, fokról fokra, nem eszetlenül rohanva, lépegetve a szinteken. Azt viszont talán már rövid időn belül suttoghatjuk: cél a csúcstámadás. Vagyis a suttogásnak semmi értelme, ha ezt egyszer kimondjuk, akkor biztos, hogy üvölteni fogjuk. Aztán fel is kapják rá mindenhol a fejüket.

Borítókép: a magyar válogatott tagjai a szurkolók előtt a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság F csoportjának utolsó fordulójában játszott Németország – Magyarország mérkőzés végén a müncheni Allianz Arénában 2021. június 23-án