Kicsi a világ

Minket, magyar öttusázókat a tenyerén hordozott a jóisten, olyan csodálatos helyekre jutottunk, juthattunk el, ahol korábban talán még álmunkban sem jártunk. Például 1992 márciusában, amikor Mexikóvárosban edzőtáboroztunk és a Paseo de la Reformán „megbúvó” luxushotelban, a vadonatúj, még ropogós – minden, mi szem-szájnak ingere – Marquis Reforma szállóban „húztuk meg magunkat” három héten át. Közben néhány napra leugrottunk a híres üdülővárosba, Acapulcóba, az örök tavaszt idéző Cuernevacába, illetve az elképesztően szép forráshoz Las Estacasba – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

Ha valaki kissrác koromban, a hatvanas évek elején, amikor a tatabányai, pontosabban a bánhidai erőmű hűtőtavában, a langymeleg Centrálban lubickoltam, búvárkodtam, békát fogtam, azt jósolja, hogy a 37. születésnapomat, lélegzetelállító körülmények között a Csendes-óceán partján ünnepelem majd, nyomban átirányítottam volna a tatai diliházba… Aztán mégis.

Mert a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Na jó, azért nem csak a nyaralásról, luxusról szólt ez az edzőtábor, mert a csapat – Fábián „Joel” László, Mizsér „Rizsa” Attila, Martinek „Janó” János, Kálnoki Kis „Kukac” Attila, Madaras „Madár” Ádám –, amelynek éppen a vezetőedzőjeként tevékenykedtem, kőkeményen készült a közelgő barcelonai olimpiára. A magaslat, ugye helyből kikészíti az embert, hozzá jött még a napi négy-öt „leányálom” tréning. Például 15-20 kilométernyi, többnyire résztávos rohangászás a Mexikóvároshoz közeli hegyekben, a 3000 méter feletti futóterepen, ahol igen drágán mérik az oxigént. Az egyik edzésre én is beszálltam, mivel akkoriban már amatőr maratonista (is) voltam, úgy gondoltam, bírom majd a terhelést, aztán, amikor egy jóval hatvan feletti mesztic „csóka” elviharzott mellettem, átértékeltem aktuális helyzetemet, levontam a konzekvenciát és elsunnyogtam az erdőbe levegőt keresni…

Esténként nem kellett a versenyzőknek sem altatódalt dúdolnia az edzői stábnak. Ennek ellenére kis kompániánk hangulata rendre a plafont verte. Az egyik este beültem a társalgó sarkában a szorosan a fal mellé elhelyezett hófehér zongorához. Néhány számot képes vagyok végigpötyögni, időnként kifejezetten jót tesz a hangulatnak. Gyorsan „levettem”, hogy a hangszert lehet automatára is beállítani, csupán be kellett ütnöd a kívánt nóta kódszámát, és máris te lehettél Richard Clayderman…

A srácok persze nem aznap jöttek a „hathúszassal”, már a második nóta után rájöttek a turpisságra, de aztán olyan műsort rittyentettek a közben odasereglő „aranyifjú” amerikai, kanadai nyugdíjasoknak, hogy tátva maradt a szájuk. Madaras Ádi üdvözült tekintettel, olyan mély átéléssel „játszotta” a Yesterdayt, hogy a hallgatóságnak patakokban folyt a könnye a gyönyörtől, a személyzet nem győzte nekik hordani a papírzsebkendőket. A koncert végén kalapoztunk, össze is jött az adományokból néhány száz dollár. Eszünkbe sem jutott, hogy az értékes bankókat nem egy jó vacsorára vagy éppen sörözésre költjük el, hanem jótékony célra fordítjuk...

Reggeli előtt minden nap a szállodánkhoz közeli Chapultepec Parkban futottunk, de éppen csak annyit (6 km), hogy kiverjük az álmot a szemünkből. Az utunk egy aluljárón vezetett át, ahol néhány hajléktalan szöszmötölt, motyogott, s az egyik mintha magyarul szólt volna hozzánk. Földbe gyökerezett a lábunk. Micsoda? Itt loholunk a világ végén, s egyszer csak egy idegen az anyanyelvünkön szól hozzánk? Hát létezhet ilyen? Megálltunk és megszólítottuk az öreget, aki valóban tisztán, érthetően válaszolt.

– Igen, magyar vónék, kérem tisztelettel – válaszolta ízes székely tájszólással. – Ezerkilencszáztízben Erdélyországban születtem, hajón dógoztam, így vetőttem ide, a mexikói partokra. Osztán megnősüttem, itt ragadtam, eváttam, s mostan itten vagyok. Hajléktalan. Amit kapok, efogadom. – Spanyolul tetszik beszélni? – Tetszik, nem tetszik, megtanútam, de mire menek vele? Se papírom, se semmim nincsen, kérem szépen, de amíg Isten életben tart, addig élek, osztán majd menek a mennyországba!

Visszafelé magunkkal vittük Béla bácsit a hotelhez. Átadtuk neki a dollárokat, illetve megajándékoztuk néhány magyar válogatott mezzel, pólóval. Néhány napig még találkoztunk, beszélgettünk vele az aluljáróban, vittünk neki ételt, italt, könyvet, újságot. Aztán az egyik reggel hiába kerestük, eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila