Amikor a négy csak kettő

A sportolók olimpiai szereplését, hangulatát, magabiztosságát jelentősen befolyásolja, hogy az aktuális játékok mely napján születik meg az első aranyérmünk. Hatalmas közhely, de igaz, minél előbb, annál jobb! Így volt ez az 1988-as szöuli olimpián is, amelyen a zseniális vegyes úszó, Darnyi Tamás, már a harmadik versenynapon, szeptember 20-án megszerezte a magyar küldöttség első aranyát. Még ma is tisztán hallom, amint a hatalmas kövek legördülnek sportvezetőink szívéről… S ha egy üzlet beindul, szerencsére nehéz megállítani – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

Én a világverő magyar öttusa-válogatott edzőjeként voltam jelen Dél-Koreában. Az odafelé tartó repülőúton a híres labdarúgó-játékvezető és a Nemzeti Színház főügyelője, Zsolt István úr mellett ültem, aki Szöuli különgép címmel írt könyvet. Neki mondtam el félig viccesen (bele is írta a könyvbe), félig komolyan, hogy csupán azért szomorkodom, mert nem mi, az öttusázók szerezzük a magyar csapat első aranyérmét, pontosabban aranyérmeit, hanem a verhetetlen csodaúszó, Darnyi „Puci”, csak utána következünk mi, két arannyal. Zsolt úr úgy nézett rám, mint egy Lipótmezőről frissen szabadult gyakorló elmebetegre. Ezekkel a kedves szavakkal nyomatékosította mindezt:

Jóska! Magának elment az a csepp esze is, ami még abból a kevésből megmaradt?! Hát hogyan lehet ilyet kijelenteni, amikor a világ legbizonytalanabb sportágáról, az öttusáról van szó, ahol annyi, de annyi veszély leselkedik a versenyzőkre, hogy még felsorolni is fárasztó lenne. – Zsolt úr! Aki fél a haláltól, ne menjen katonának! A többit minden sportrajongó tudja. Darnyi nyerte az elsőt, az öttusázók a másodikat és a harmadikat. Egyéniben Martinek János győzött, csapatban pedig Fábián Lászlóval, Mizsér Attilával együtt állhatott a dobogó felső fokán.

Aranyéremmel a nyakunkban (mivel Martinek Janónak kettő is jutott a nemes medáliából, az egyiket én „cipeltem”, s mivel még csak 33 éves voltam, simán nézhettek versenyzőnek is), néhány pohár pezsgővel a fejünkben, nagy vidáman sétáltunk szálláshelyünkre, az olimpiai faluba, ahol a lift előtt összefutottunk a háromszoros olimpiai bajnok bunyóssal, az öklözők szövetségi kapitányával, Papp Laci bácsival.

– A nemjóját neki! Jól látok? Négy aranyérmet nyertetek? Még csak négy nap telt el az olimpiából és már van öt aranyunk! Egyet nyert a Darnyi Tomi, ti meg négyet! – Laci bácsi, sajnos csak kettőt nyertünk. A lehetséges kettőből, mind a kettőt. Janó kétszeres olimpiai bajnok, mivel egyéniben és csapatban is nyert. „Joel” és „Rizsa” pedig a csapat tagjaként szerzett aranyérmet. Két győzelem – négy darab aranyérem! – Ne bolondítsatok engem, csibészek! Számolni még tudok! A négy az négy! Hála nektek, megvan az esernyő, aláfér az egész magyar küldöttség. A górék szlopálhatják a pezsgőt meg a tokajit! Bármennyire akartuk, nem sikerült meggyőznünk Laci bácsit, hogy a négy arany, az „csak” kettő… Ha tovább erősködünk, kapunk tőle egy-két maflást, aztán egy hétig a kilincs mellé nyúlkálunk a kettős látásunk miatt…

A végére idebiggyesztek egy hamisíthatatlan sztorit Papp Laci bácsival kapcsolatban. 1991-ben Sydneyben rendezték az amatőr ökölvívó-vb-t. Az egyik sportújságíró nyitástól zárásig, reggeltől estig Laci bácsi nyomában volt, folyamatosan fárasztotta kérdéseivel a nagy bajnokot… Egyszer csak hozzájuk csatlakozott egy kedves, antipatikus, csíkos nadrágos, pepitacipős, szalmakalapos ürge, aki akcentussal, ráadásul raccsolva beszélte a magyart.

– Szervusz, Lacikám! Emlékszel még rám? Egyszer a Szőnyi sztríten jól megöklöztelek a ringben! – Persze hogy emlékszem, te vagy az apád fia, ott laktatok közvetlenül a szomszédotok mellett, igaz? – Jesz, jesz! – örvendezett a bohóc. – Laci bácsi, ki volt ez a vadbarom? – kérdezte indulatosan a sportújságíró. – Honnan tudjam, cseszd meg, azt sem tudom, te ki vagy! – válaszolta Papp Laci bácsi. Csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila