Beszélgetés Csinta Samuval a Kallós-fotógyűjteményről

A Hagyományok Háza feladatának tekinti Kallós Zoltán életművének ápolását és népszerűsítését. Az intézmény gondozásában az erdélyi néprajzkutatóról 2016-ban jelent meg riportkötet, Kallós fotógyűjteményének válogatását a Hagyományok Háza ősszel tette közkinccsé.

Csinta Samu újságíró, A lélekmentő könyv írója a kutatóhoz fűződő emlékeiről osztja meg gondolatait a fotógyűjtemény fényében.

„A könyv születése életem egyik nagy élménye, amikor a táncházmozgalom, Kallós Zoltán neve, vagy a Válaszút kerül szóba, emlékek torlódnak fel bennem.

A fotók egy részével már találkoztam Válaszúton, másik részét pedig a Hagyományok Háza archívumában ismertem meg, egyedül talán az avasi fotók jelentettek számomra újdonságot. A munkatársak nagyban segítették a válogatást, így a Corvin téren emlékezetes kutatónapokat tölthettem.

A képeket nézve felidézhettem magamban a Kallós Zoltánnal folytatott közös munkát és a beszélgetéseket. Itt is igaz a régi mondás: „Amit a kép el tud mondani, ahhoz az írás kevés”, így a beszélt nyelvi információk a képi világgal közösen alkotnak egészet.

Jóllehet, nem vagyok hivatásos fotós, de újságíróként a fotósok világát is jól megismerhettem. Kallós képi beállításain kevésbé érződik a művészi szándék; célja a fotókkal elsősorban a dokumentálás volt. Viszont igazi érdeme, hogy viszonylag kevés a beállított kép, a lencsébe mosolygó arc, vagy a pózolás, a fotográfiákon hűen osztja meg a saját világát, s a képeken a részletek is érdekesek.

E felvételek is alátámasztják a Kallósról többek által mondott dicsérő szavakat: „Ő volt az a néprajzkutató, aki nemcsak odáig vette útját, ameddig a vonat járt.”

Úgy tudom, hogy a munkáját segítő magnetofon és írógép mellett az első fotóaparátot is a Kodály Zoltán által vezetett MTA Népzenekutató Csoporttól kapta.

Szerette a felvételeit, a gyimesi és a moldvai képeit pedig mindig külön kezelte. Ennek oka az lehetett, hogy a Mezőség, Kalotaszeg jóval közelebb esett lakóhelyéhez, így ha hiányzott egy téma, könnyebben lehetett pótolni, míg a gyimesi és moldvai képek a távolság és a tiltások miatt érdemeltek külön figyelmet.

Nagyon sokat mesélt is e fényképek születéséről: a prímás Vak Zoltiról, s a mellette gardonyozó feleségéről, Finánc Erzsiről, szállásadóiról, akik családtagként kezelték, s még a „dugipénz” helyét is megmutatták, hogyha szüksége lenne rá, vegyen kölcsön belőle.

A képeket „lapozgatva”, számomra igen kedvesekre is leltem. Figyelemreméltóak, amikor az adatközlői mellett-között üldögél, a banda felé tartja a mikrofonját, éli, megéli azt a számára nagyon fontos világot.

Két képet mégis kiemelnék: az egyik Mérán, 1984. május 9-én, egy lakodalomban, a Balladák filmje forgatásán készült. Zoli bácsi két asszonnyal – szorosan egymás mellett lépkednek –, az egyik pedig úgy hajol hozzá, ahogy akkor szoktunk, amikor valakivel a legbensőbb titkainkat is megosztjuk, akivel félszóval is megértjük egymást. E közelség jellemzi Kallós Zoltán egész életét, s egyben titka is munkásságának.

A másik Lészpedhez kapcsolódik, s a 60-70-es években örökítették meg: Kallós – Kornis Péter társaságában – moldvai adatközlőkkel látható. Ez már jobban megrendezett felvétel, de ugyanazt a közelséget sugározza, amit az első fotográfia.”