Párkányi Raab Péter: az ember történelem iránti érdeklődése az életkorral jön meg

Ami 1989-ben történt, óriási jelentőségű esemény volt: mert egy rab nép nyitott utat egy másik rab népnek. Az évek során egyre inkább átérzem ennek a jelentőségét – fogalmazott a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából megrendezett esemény kapcsán a Figyelőnek adott interjújában Párkányi Raab Péter szobrászművész, akinek Melocco Miklóssal nyílt közös tárlata az esemény helyszínén.

Mint visszaidézte, a határnyitásról a televízióból értesült. Az egész egy fura helyzet volt, mint ahogy maga a rendszerváltás is, ahogy ezt 18-19 évesen fel lehetett fogni – tette hozzá, elismerve azt is, hogy ők akkor még nagyon érintőlegesen érezték csak át ennek a jelentőségét. A Szovjetunió felbomlását azért megünnepelték, de például a náluk két-három évvel fiatalabbak nem értették, hogy minek örülünk. Nyilván ekkor még pár év is nagyon sokat számított – jegyezte meg Párkányi Raab Péter.

Az évek száma az ő érdeklődését is közvetlenül meghatározta: s ennek okán a figyelme a történelem felé terelődött – ékes bizonyítéka ennek a német megszállás áldozatainak emlékműve, amellyel alaposan beletrafált a történeti-politikai diskurzus, a szembenállások sűrűjébe, illetve hasonló tematikájú az 1956-os Áldozati emlékműve is Szombathelyen.

Ezekről a műveiről szólva Párkányi Raab Péter elmondta, hogy szerinte az ember történelem iránti érdeklődése az életkor múlásával jön meg. A tisztánlátásra szükség van ahhoz, hogy megismerjük a saját történelmünket. Koránál fogva egy-két évtizede már sok mindent ennek a függvényében vizsgál

– jelentette ki.

Markánsan alakuló történelemszemléletét kiegészítve az is egyfajta lázadás számára, hogyf igurális ábrázolásmóddal él, szobraihoz pedig tradicionális anyagokat használ. Ez a gyakorlata a kezdetektől fogva jelen a munkásságában – eleve így lépett a pályára.

A világos ábrázolásmóddal élő művészet maradiságáról szóló tézisek meglátása szerint egy művészetpolitikai hazugság eredményei, amelynek eredményeképpen évtizedekig azt kommunikálták, hogy a figurális művészet elavult dolog, és a kortárs művészetnek új eszközöket kell használnia. Ebben viszont ma már egy pici változást érez

– állapította meg.

„Ami történt, az egy olyan lobbi tevékenységének a következménye, amelyben üzleti érdekek játszottak és játszanak közre. Például az, hogy a bronzöntést vagy a kőfaragást lecserélték műanyagra, nem annak az eredménye, hogy a műanyag valami szuper jó. A mai kor ebben az anyagban él, tehát csak műanyaggal dolgozhat, hiszen ilyen eszközök vesznek minket körül. Szóval nem erről van szó, de az igazságot igen kevesen merik kimondani” -. mondta el a Figyelőnek Párkányi Raab Péter, aki utalt arra is, hogy tetszik, nem tetszik, a bronzöntés vagy a kőfaragás igen költséges dolog, mert bronzból vagy kőből tízszer annyiba kerül egy szobor elkészítése, mint műanyagból.

Nem lehet nem észrevenni szerinte, hogy a mindennapi életünkben azt látjuk, hogy silány dolgokat sóznak ránk. A műkereskedelem is errefelé fordult: kis befektetéssel akarta megszerezni azokat a művészeti tárgyakban rejlő eszközöket, amelyeken túl akartak adni.

A bevételt így sokkal kisebb befektetéssel meg lehetett teremteni. Mert a bronzöntést vagy a fafaragást valakinek ki kell fizetnie: vagy a művésznek, vagy a mecénásának, aki belefekteti a pénzét.

„Mindenesetre ez egy hazugság eredménye, amelyet tisztán látnak azok is, akik helyet kapnak benne, szerepet vállaltak – akár úgy, hogy istenítik az új anyagot – és azok is, akik hozzám hasonlóan a hagyományos anyagokkal dolgoznak, és szembesülnek azzal, hogy a drága kivitelezési költségekkel kell versenyképesnek lenni” – fejtette ki, nem hallgatva el azt a tényt sem, hogy

a műanyag szobrok idővel már elkezdtek szétesni. A múzeumok, a befektetők bevásároltak ezekből a nem túl tartós anyagból készült alkotásokból, és ezek most a gyűjtőknél, a múzeumoknál egymás után széthullanak. Erről egyelőre nem nagyon beszélnek. Ezeket az alkotásokat ráadásul restaurálni sem lehet.

Ez a jelenség példátlan a művészet történetében, s azzal függ össze, hogy ebben az esetben egy új anyagról van szó, amelyet az idő nem próbált ki. A bronzról, a kőről tudjuk, hogy ezer éveket átvészel, míg ezekről az új anyagokról ötven év elteltével kiderül, hogy nem bírták ki az idő próbáját.

„Szerencsésnek érzem tehát, amiért kiálltam a klasszikus anyagok mellett, s közben látom azt a borzasztó nagy igazságtalanságot és hazugságot, ami ezt az ügyet övezi”

– vallja meg Párkányi Raab Péter.

A határnyitás történelmi évfordulóján megnyitott tárlatáról szólva adja magát a visszanyert szabadság kérdése, s annak mérlegelése, hogy akár az alkotói szféra, akár a nemzet mennyire tudott élni ezzel a szabadsággal. Erre a kérdésre reagálva Párkányi Raab Péter visszaidézi, micsoda óriási tett volt, hogy egy olyan helyzetben, amikor mi, magyarok nem tudtunk kilépni, hiszen nem volt egy „nyugati” Magyarország, ahová távozhattunk volna, szabad utat engedtünk sorstársainknak, akiknek volt hová menekülniük, s mi segítettük őket a szabadságukhoz.

Erre visszagondolva is büszkeséggel tölti el őt, hogy magyarnak tudhatja magát. Ami viszont a megkapott szabadságot illeti, így, az idő előrehaladtával tudjuk, hogy ez idővel újabb korlátokat jelent. Ha megszabadulsz egy problémától, a helyére kerül egy másik: ha kilép a képből az ellenség, egy jóval nagyobb lép a helyébe.

Ha visszagondolunk arra, mit jelentett az áttörés, az előtte levő időket lehet boldog tudatlanságnak nevezni. Csakhogy nem az a boldog, aki abban a kényelmesnek tűnő helyzetben van, hogy nem tud a dologról.

„Szívesebben tudom és látom a problémákat, mint ha nem tudom, hogy mi nyugtalanít és nem látom át ennek az okát” – mondta el a Figyelőnek Párkányi Raab Péter.

Borítókép:

Párkányi Raab Péter szobrászművész beszédet mond a Csodaszarvas-szobor avatásán a terényi művésztelepen 2016. június 23-án. Az alkotást a Balassagyarmati Fegyház és Börtön elítéltjei készítették Párkányi Raab Péter szobrászművész tervei alapján.

MTI Fotó: Komka Péter