Szigethy Gábor: nekem érzelem, történet, katarzis kell

Március 15-én Kossuth-díjat vehetett át a neves magyar színház- és irodalomtörténész, író, rendező Szigethy Gábor. A kultúraszervezői tevékenységéről, illetve tanárként is tevékenykedő szerző életművével kapcsolatban a Szabad Földnek adott interjút.

Frissen elnyert kitüntetésével kapcsolatban Szigethy Gábor kiemelte: szerteágazó munkásságából maradandó értéknek főként az 1980-as években készült, Gondolkodó magyarok című sorozatot tartja, amely ötvenhat kötetet tartalmaz Szent Istvántól Babits Mihályig. „Úgy érzem, a rövid esszék, írások által sikerült átfogó képet adni a magyar szellemtörténetről, a kötetek pontosan tükrözik egy-egy kor problémáját, mindazonáltal érzékelhető bennük a jelenünk is, visszaköszönnek az egykori politikai-társadalmi-szellemi-művészeti élet kérdései.

Azóta több mint harminc év telt el, és elődeink művei ma is aktuálisak”

– jellemezte fő művének tartott alkotását a szerző, aki abba is beavatta közönségét, hogy a szerkesztési folyamatot „önként vállalt rabszolgamunkaként”, ugyanakkor élete egyik legtermékenyebb időszakaként élte meg. „Kedvemre olvashattam ezeréves gondolkodókat, összegzésként pedig a kötetekhez írott előszavakból kiadtam az Ezeréves utazásom című könyvemet” – mondta.

Szigethy Gábor azt is felidézte, hogy nem volt mindig zökkenőmentes a kapcsolata a cenzúrával.

„Cs. Szabó László Roosevelt-tanulmánya kiütötte a biztosítékot. A Népszabadságban megírták, Cs. Szabó londoni emigrációjában azt ír, amit akar, de egy Magyarországon élő szerkesztőnek – nevezetesen nekem – észre kellett volna vennie, hogy az író bizonyos mondatai a szocializmus ellen szólnak. Moszkváig gyűrűzött az ügy, veszélybe került a sorozat léte.

Most már bevallhatom: direkt hagytam benne azokat a sorokat”

– emlékezett vissza a szerkesztő.

Pályája kezdeteit illetően azt is elmesélte, hogy eredetileg színházi rendezőnek készült, így érettségi után – kitűnő osztályából egyedüliként – nem jelentkezett egyetemre, mert a Vígszínházban helyezkedett el díszítőmunkásként, hogy testközelből ismerkedhessen a szakmával. „Mindenre kapható voltam. Besegítettem a súgónak, a kellékesnek, az öltöztetőnőnek, az ügyelőnek, statisztáltam is, később kisegítő színpadmester, dramaturg lettem. Nem vettek fel a Színművészeti Főiskola rendezői szakára, amit akkor rendkívül igazságtalannak tartottam. Major Tamásnak azonban igaza volt, azért nem lettem volna jó rendező, mert hiányzik belőlem az a fajta erőszakosság, eltökéltség, ami ehhez a mesterséghez szükséges. A sors azonban úgy hozta, hogy jóval később Veszprémben és Győrben éveken át dolgozhattam rendezőként” – részletezte a történteket.

Színház iránti szenvedélye azonban mára alábbhagyott. Szigethy Gábor úgy fogalmazott: „Az az igazság, amit ma színháznak neveznek, annak kilencven százaléka teljesen érdektelen számomra.

Nem akarok rendezői önmegvalósulásokat látni.

A színészek panaszkodnak, hogy világítási felületté váltak. Nekem érzelem, történet, katarzis kell” – fejtette ki véleményét.

Az irodalomtörténész a feleségével, Ruttkai Éva lányával, Gábor Júliával való találkozásáról is vallott az interjúban. „Találkoztunk a színház folyosóján, de Juli akkor még csak hétéves volt. A mi útjaink később kereszteződtek, nem a színházban, hanem az egyetemen. Reformkori magyar irodalomtörténetet tanítottam, Juli pedig a hallgatóm volt. Kölcsey Ferenc Parainesise hozott össze bennünket. Tanítványaim többsége nem tudott mit kezdeni a nyelvújító költő intelmeivel, Juli pedig könnyes szemmel olvasta. Nem véletlen, hogy otthonunkban két Kölcsey-kép is látható, az egyik az én szobámban, a másik pedig a feleségem szobája falán. Ez a kapocs erősnek bizonyult, hiszen már negyvenötödik éve élünk együtt” – osztotta meg Szigethy Gábor a nem mindennapi történetet.

Minthogy a színház szenvedélyén kívül immár családi kötelék is fűzte Ruttkai Évához, a szerző később birtokába került a két színészlegenda, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán hagyatékának is. „Mi hárman, Éva, Juli és én nagyon sok időt töltöttünk együtt.

Éva rám bízta Zoltán hagyatékát, köztük kéziratait, fotóit, és miután alapvetően színháztörténész vagyok, örömmel vállaltam a feladatot.

Ruttkai Éva szeretett volna egy Latinovits-múzeumot, de a hatalom nem engedte. Évekkel később sikerült létrehoznunk a Ruttkai Éva-emlékszobát, ami tizenöt évig sikeresen működött, erőnk fogytán kénytelenek voltunk bezárni” – sorolta Szigethy, aki azt is megmagyarázta, miért nem bocsájtja közgyűjtemény rendelkezésére a nála lévő hagyatékot. Mint fogalmazott: csak akkor érdemes azt átadni, ha az mások számára is használható és kutatható lesz, hiszen annak nincs értelme, hogy feldolgozatlanul heverjen a gyűjtemények raktárában.

A Szabad Föld újságírójának kérdésére Szigethy elmondta: olyan titkokat is őriz a birtokában lévő hagyaték, amely – mint mondta – „még ránk se tartozik”, ilyenek többek között Latinovits Zoltán magánlevelei Ruttkai Évához. „Megsemmisíteni nem szabad, viszont ezek valóban zárolt anyagként kezelendők, ha majd egyszer kiadjuk a kezünkből. Ahogyan feleségem tette édesapja, Gábor Miklós személyes naplóival: ott vannak az Országos Széchényi Könyvtárban, de csak harminc év múlva lesznek olvashatók. Akkor már nem lehet politikai vagy személyes sértődés a tartalmukból” – fejtette ki.

Jelenét és jövőjét illetően a szerző-szerkesztő elárulta: egyre inkább az írás és a kultúraszervezés foglalkoztatja. „Győrben nyolc évig vezettem értelmiségi szalont, a Budai Várban pedig már tizenharmadik esztendeje, minden hónap utolsó keddjén működik a Márai Szalon, ahol a legkülönfélébb foglalkozású vendégekkel beszélgetek.

Hetvenhat évesen aktív epizódszínész lettem,

fogadott fiam, Szőcs Artur rendezésében Csehov két egyfelvonásos vígjátékában szerepelek az Aranytíz Kultúrház színpadán. És még ki tudja, mi következik!” – sorolta tevékenységeit Szigethy Gábor, akiről végül az is kiderült: jól ért a borokhoz is. „Borakadémikus vagyok, de ezzel még nem formálok jogot arra, hogy értenék is a borokhoz. Azt viszont életem során magam is csodálattal fedeztem fel, hogy ez a nemes ital – amit én sosem neveznék alkoholnak – az Ószövetségtől kezdve a kortárs irodalommal bezárólag milyen sok alkotót ihletett meg. A Márai Szalonban a program végén mindig kézbe veszünk egy pohár bort és úgy beszélgetünk. Bevallom őszintén, esténként idehaza is megiszom egy-két pohárral; ez hozzátartozik a kulturált élethez és az egészséghez” – vélekedett.

Borítókép: Szigethy Gábor író, rendező az Országházban 2017. március 3-án.