Hamar Dániel: jól tudtuk, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban

A népzenésszel a nullahategy.hu kulturális portál többek között arról beszélgetett, hogyan születhetett meg a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúra-környezetében a táncházmozgalom, milyen helyet foglal el a mai kulturális életben, és hogy miért fontos a faluban hagyományozódott kultúra és a városi kultúra közötti mezsgye szélesítése.

Bár a fiataloknak könnyebb dolguk van ma, hiszen intézményes keretek között, oktatási struktúrában, gyűjteményekből tanulhatják a népzenét, az mégiscsak hátrány számukra a Muzsikás generációjával szemben, hogy ők már nem tapasztalhatják meg azt az élményt, amelyet az igazi falusi táncházak, lakodalmak, bálok és az ott muzsikáló régi mesterek adhattak az oda látogató városiaknak – vélekedik Hamar Dániel, hozzátéve: amikor elkezdték népzenészi pályafutásukat, az volt az álmuk, ami mára meg is valósult, hogy „professzionális módon oktatva fennmaradjon ez a zene”, mert felismerték: ahogyan a falu szerkezete megváltozik, az életmódja és a kultúrája is elvész.

„Amikor valaki alternatív, és úgy érzi, szemben áll a fennálló hatalommal, az mindig izgalmas és érdekes” – mondja az interjúban a népzenész, aki elárulja: pontosan tudták annak idején, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban és jelentéseket írnak róluk, de ez nem zavarta őket. A hatalmat viszont annál inkább az egyre erősödő mozgalom autonómiája, ellenőrizhetetlensége. A népdalokat mégsem lehetett betiltani, mutat rá Hamar Dániel, ezért a táncház az aczéli kultúrpolitika tűrt kategóriájába kerülhetett. Mint mondja, a hatalmat az is zavarta, hogy

„a hazai kommunistáink legfőbb irányvonala a nemzetköziség volt, ellentétben a többi bolsevik ország nacionalizmusával, márpedig a táncház ezzel szemben a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség tudatához”.

Hamar Dániel szerint a népzene ma már nem alternatív műfaj, széles tábora van, könnyedén megtölti a koncerttermeket. Mint mondja, a városi és a falusi kultúra között korábban nagyon szűk volt az érintkezés, de ők ennek szélesítésén dolgoznak, ahogy erre törekszik a Makovecz Imre, Csete György fémjelezte organikus építészet vagy a hagyományos népi szellemiséget mai formába öntő tárgyi művészet is. Megjegyzi: a 20. század legnagyobb zeneszerzői között számon tartott Bartókot és Kodály is többek között ez az érintkezés tette naggyá.

Az interjúalany a népdal jövőjéről szólva reményét fejezi ki, hogy akárcsak Írországban az ír népdal, úgy hazánkban is a magyar népdal idővel minden magyar ember számára olyan természetes lesz, mint a magyar beszéd.

„Ma még sajnos nehéz lenne olyan nagycsaládi találkozót elképzelni, ahol az unokatestvérek, a nagyapa, a sógor összejönnek, és hosszasan együtt énekelnek”

- magyarázza az együttesvezető, föltéve a költői kérdést: Van-e egyáltalán olyan közös dallamkincsünk, amelyet mindenki ismer?

A beszélgetésből kiderül: a Muzsikás már több mint tíz éve jára rendhagyó énekóráival az iskolákat, ahol mindig szót ejtenek a zene életünkben betöltött fontos szerepéről. Elmondják, hogy a faluban a zene nem csak a mulatságokon, bálokban, lakodalmakban szólt, hanem akkor is, ha nagy volt a baj, a bánat, a gyász.

„A zene képes vigasztalni, gyógyítani, és talán ez a szerepe a legfontosabb. Ezért van rá szükségünk minden áldott nap”

- hangsúlyozza a muzsikus.

Borítókép: Hamar Dániel a Muzsikás együttes egyik koncertjén