A személyes élmény, az egyszeri pillanat visz közel a népzenéhez

“Ha valaki más zenei világból is merítkezve, jó érzékkel és érzékenyen tud bánni a népzenével – Bartókot idézve: ha nagy formáló tehetség keze alkot –, akkor másodlagossá válik, hogy milyen eszközökkel tud hatást gyakorolni” – vallja Herczku Ágnes. A népdalénekesnő a Nullahategynek adott interjút, a cikket teljes terjedelmében közöljük.

Különleges dupla-albummal jelentkeztél nemrég – ami a tervek szerint egy sorozat első darabja –, a Hozomány azzal a szándékkal jelent meg, hogy a bő 15 év alatt tett gyűjtőútjaidon felhalmozott dalokat közzé tedd. Miért tartod fontosnak egy ilyen sorozat elindítását?

Sok szép évet töltöttem el az elmúlt húsz évben a Honvéd Együttesnél és a Magyar Állami Népi Együttesnél. Az együttesi munkák mellett kezdtem el gyűjteni, és ezek a gyűjtőutak nekem nem csak szakmailag, de érzelmileg is nagyon sokat adtak. Kötődni kezdtem bizonyos emberekhez, egyfajta felelősségérzettel viseltettem irántuk, és egyre sürgetőbbé vált a szándék a gyűjtések feldolgozására és kiadására, hogy a felgyűjtött szépségek és értékek ne csak a mi, előadói malmunkra hajtsák a vizet, hanem azokéra is, akiktől mindezeket kaptuk. Úgy két éve, többek között azért is hagytam el a MÁNE kötelékeit, hogy teljes energiával tudjak erre a feladatra koncentrálni.

Merthogy megy az idő, az egykor megénekeltetett asszonyok és férfiak közül sokan már nem élnek,

és jó lenne minél több szépkorúnak örömet szerezni azzal, hogy le tudjunk tenni egy kiadványt az asztalukra – meg némi pénzt is az eladott lemezek bevételéből –, hogy ezzel is el tudjuk mondani: köszönjük! Az első, visai népzenét tartalmazó lemez kiadása mögött is húzódik tragédia, épp készültem meglátogatni Papp Andrást, amikor megtudtam Kallós Zoli bácsitól, hogy András bácsit pár hónapja temették el…

Az egyik korongon az eredeti gyűjtések, a Revival CD-n pedig a gyűjtések mai, zenekarral előadott verziói hallhatók. Milyen szerkesztési elvek mentén született meg a Revival korong? Mennyiben rugaszkodtál el, egyáltalán elrugaszkodtál-e az eredetitől?

Semmiben. Ez a lemezem nem a “jól szerkesztett koncertszámok” jegyében született, és nem akartam minden percében főhős lenni. Nem néztem például, hogy egy-egy összeállítás milyen hosszú lesz és vajon túllépi-e a hallgató – általában néhány perces – türelmi küszöbét. Teljes mértékben a visai zenei tradícióból indultam ki, hogy például az ún. “egy pár” milyen táncokat tartalmazhat, a dallamokat hagyományosan hányszor játsszák el, a táncok milyen sorrendben követik egymást, stb.

Vagyis, ha ezt majd egy visai ember hallgatja meg, teljesen a magáénak tudja érezni.

Ebben óriási segítségemre volt a hegedűs Koncz Gergely, aki félelmetes tudással bír az ottani népzenét illetően, csakúgy, mint a szakma “nagy öregje”, Fekete Antal “Puma”, aki brácsán játszik. A szerkesztésnél az egyszerűség dominált: legyen egy visszafogottabb, lányos karakter, egy fiús menet – Németh Ferenc énekével –, és kapjon teret ének nélkül is a banda, mert annyira szépen játszanak. A már említett zenészeken kívül: Hegedűs Máté hegedűn, Fekete Márton “Kispuma” brácsán és Molnár Péter nagybőgőn játszik a zenekarban. Ezen felül, a visszatérő dallamokkal azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ugyanabban a faluban ugyanaz a dal is milyen sokféle előadásban létezik, mennyire gazdag ez az énekes kultúra.

A népzenei hagyományaink megismeréséhez elengedhetetlen, hogy tiszta forrásból halljuk, tapasztaljuk a népzenét?

Erre nem lehet elégszer igent mondani. Bartók Béla is felhívja a figyelmünket a személyes élmény mindent elsöprő hatására és tanulságára: hogy az előadásmód percről percre változó árnyalatai, a variálókészség gazdagsága,

az egyszeri és megismételhetetlen pillanatok varázsa visz mind közelebb és közelebb a népzene megértéséhez, és szépségének igazi felfedezéséhez.

Az új népzenei generáció, a fiatal városi népzenei közeg szerinted mennyire tartja fontosnak az autentikus megismerését? Más eszközökkel nyúlnak a népzenéhez, mint a te generációd?

Ezt a kérdést lassan a negyedik generációnak teszik fel. A revival mozgalom úttörőinek, Sebő Ferencnek, Halmos Bélának és kollégáiknak is meg kellett ezt válaszolni. Ugyanazt tudom mondani, mint anno ők: vannak, akiket az autentikus, ortodox irány hoz lázba, és vannak, akik egyfajta képlékeny zenei nyelvként használják a népzenét, a saját belső világuk másfajta kifejezésére. Ha valaki olyan mélységben ismeri egy adott táj népzenéjét, mint például Koncz Gergely, és úgy is tud játszani, akkor a játékát hallgatva nem szolgai másolást hallunk, hanem nagybetűs zenét, ami teljesen magával tud ragadni. De ehhez nagyon kell tudni. Ha valaki más zenei világból is merítkezve, jó érzékkel és érzékenyen tud bánni a népzenével – Bartókot idézve: ha nagy formáló tehetség keze alkot –, akkor másodlagossá válik, hogy milyen eszközökkel tud hatást gyakorolni.

Az Emlékül című előadás egy-egy jelenet erejéig bepillantást enged azokra a kérdésekre és kételyekre, amelyek két világ házasításánál (falusi és városi, múltbéli és mostani) törvényszerűen felbukkannak. Melyek ezek a kérdések?

Ha ezt most leírnám, félek, idő előtt lerántanám a leplet az előadásról…

Ez egy komplex előadás lesz zenekarral, visai énekesekkel, táncosokkal, archív népzenei felvételekkel, kicsit hasonlóan az első táncházakhoz, amelyek alkalmával nem csak a zene és tánc által, de hang- és filmfelvételek segítségével is próbálták hagyományainkat beemelni a városi életbe. Mit gondolsz, az effajta komplex “tanulás” közelebb hozhatja a közönséget a folklórkincsünkhöz?

Nem tanítani és ismeretterjeszteni akarok, a bejátszások nem narrációk lesznek egy jobb megértéshez.

Én gyönyörködtetni szeretnék. Az érzelmekre és nem az értelemre utazok.

Ezért nem antológiát csinálok, hanem, mint az alcím is sejteti: Népzene színházban, egy előadást. Népzenével és néptánccal. Ha ezen felül lesz olyan néző, aki valamit tanult is az előadáson, az külön öröm, de nem cél.

Első körben a 2005-ös visai gyűjtéseket használtad fel, mely tájegység dallamkincsét mutatod be legközelebb?

Nem döntöttem még el, de hajlok a szintén mezőségi Magyarszovát felé, ahol többször is jártam. Az egyik legszorosabb kapcsolatom itt alakult ki egy fantasztikus asszonnyal, aki sajnos szintén nincs már köztünk, ő a népzenei mozgalomban nagyon jól ismert Maneszes “Láli” Józsefné Tóth Mariska, vagy ahogy mindenki ismeri: a “Láli” néni.

Borítókép: Herczku Ágnes. Fotó: Bacsi Róbert / Fonó Dubai Zeneház