Irigyelték a színészt, aki Bornemissza Gergely bőrébe bújt

Ahogy arról portálunk is hírt adott, ötven év után újra mozikba kerül minden idők egyik legsikeresebb filmklasszikusa, Várkonyi Zoltán Egri csillagok című alkotása. Kovács István színész, aki Kárpáthy Zoltán és Bornemissza Gergely szerepével örökre beírta a nevét a magyar filmtörténetbe, a Magyar Időknek adott interjúban azt mondta: mindenki előre érezte, mi több, tudta, hogy ez egy korszakos film lesz.

A mostani hollywoodi filmekhez hasonló " target="_blank" rel="noopener">előzetest kapott a digitálisan felújított Egri csillagok. Megnézte?

Igen, nagyon szép feldolgozás! ­Óriási dolog, hogy bár ötven éve készült a film, még mindig ilyen nagy az érdeklődés iránta. Kalandos, érzelmes, izgalmas és történelmi, egyszóval mindent magába foglal, ami különböző érdeklődésű emberek ízlését is kielégítheti.

Ön először az 1966-os ­Kárpáthy Zoltán című filmben játszotta a főszerepet. Milyen volt a viszonya Várkonyi Zoltán rendezővel?

Sokan irigykedtek rám, mert azt gondolták, hogy Várkonyi kedvence vagyok. Ami, ha igaz volt is, én nem érzékeltem. Várkonyi nagyon szuverén személyiség volt, nemcsak a munkájában, hanem emberi kapcsolataiban is. Miközben szakmai szempontból harmonikusan működtünk együtt, nem voltunk barátok. Az egész úgy kezdődött, hogy éppen egy színházi darabban játszottam, amikor kiderült, hogy bejött Várkonyi. Az előadás szünetében rám mutatott és magához hívott. Ekkor röviden csak annyit mondott, hogy ha végeztem, várjam meg. Nem értettem, mit akar velem. Beültem a kocsijába, és elmentünk a pasaréti lakására, ahol megkínált whiskyvel, és hát ez nekem egy Kossuth-díjjal ért fel. Ekkor kezembe adott egy forgatókönyvet, és azt mondta, hogy ,,ez itt a Kárpáthy Zoltán, olvasd el, mert te játszod”.

Ezért kérte meg, hogy újrázzon Bornemissza Gergely szerepében?

Ez is közrejátszott a döntésében. Mivel Várkonyi-növendék voltam, azért osztotta rám a szerepet, mert alkalmasnak talált rá. De volt még egy fontos epizód, ami feltétlenül hozzásegített ahhoz, hogy így alakuljon a szereposztás. Mivel sosem volt még akkora filmvállalkozás Magyarországon, mint amivel Várkonyi az Egri csillagokra készült, ezért egy akkori, nagy példányszámú ifjúsági lap közönségszavazást indított arról, hogy ki legyen a film szerelmespárja. Négy-öt fiatal színésznőt és színészt válogattak ki, és egészen megdöbbentő módon

a szavazatok 98 százalékát Venczel Vera és én kaptam.

Huszonnégy évesen került egy ilyen szuperprodukcióba. Nagy volt önön a nyomás?

Bizonyára igen. Akkor a stáb, a színészek, szóval mindenki már előre érezte, mi több, tudta, hogy ez egy korszakos film lesz, a mozinézők részéről is igen nagy volt az elvárás. De jogosan volt az! Az Egri csillagokat Várkonyi kiváló érzékkel választotta ki, mert ez volt – és remélem, még mindig – az a magyar regény, amelyet minden gyermek egyszer elolvasott vagy elolvas.

Érzelmi közöm is volt hozzá, hiszen ez volt az első olyan igazi olvasmányélményem, amely teljesen magával ragadott.

Nagy hatással volt rám ez a regény, még kamaszkoromban olvastam el, és nagyon megérintett Bornemissza Gergely, Dobó István, az egész korszak hősiessége.

Ahhoz mit szól, hogy időnként felmerül az, hogy ki kellene venni Gárdonyi regényét az oktatásból?

Súlyos hibának tartom. Biztos, hogy haladni kell a korral, és fontosak a külföldi meseregények is, a kultúra folyamatosan változik, de ez nem kellene hogy vagy-vagy kérdés legyen. Sokat beszélnek manapság hazafias nevelésről, az Egri csillagok egy egészségesen és tisztességesen hazafias érzelmekkel telített könyv és film. Gondoljunk csak bele, hogy gyermekkoromban Zoja Koszmogyemjanszkaja szovjet hősről olvashattam vagy láthattam filmet a moziban, aminek semmi értelme nem volt, hisz nem mutatott meg nekünk semmi értéket az igazi történelemből. Az Egri csillagok pedig felmutatja a magyar történelemnek egy igen fontos és hősies korszakát.

Örökre önre ragadt a filmben játszott szerepe?

Ha akartam, ha nem, mindig Bornemissza Gergely voltam.

De büszkeséggel tölt el, hogy ötven év múltán is megállítanak az utcán, mert felismernek, és ez nagyon jólesik.

Az Egri csillagok mitől ilyen időtálló?

Szerintem több oka van. Kezdve attól, hogy olyan történelmi korszakot idéz meg a film Gárdonyi fantasztikus írói képessége által, amely a magyar történelem egyik kimagaslóan fontos epizódja volt, egy hódoltságkori nagy győzelmet. Meg hát kitűnően csinálták meg, egészen rendkívüli szereposztással, és most nem rólunk, zöldfülűekről beszélek, hanem olyan sztárszínészekről, mint Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán vagy Zenthe Ferenc, akik csak pár mondatot játszottak benne, Sinkovits Imréről és a többiekről nem is beszélve. Ez lehet az egyik vonzereje.

Az Egri csillagok abban a néhány évben készült, amikor a kultúrpolitika engedett a korábbi évtized szorításából, a hatvanas évek elejétől már nem a szovjet A puskás embert meg Zoját néztük a moziban, hanem magyar történelmi témájú filmeket is lehetett készíteni. Várkonyi 1964 nyarán kezdte ezt a sorozatot a Kőszívű ember fiaival. A film sikeréhez talán az is hozzájárult, hogy

a magyar nézőközönség valami olyasmit láthatott a mozivásznon, amit korábban nem, mert a kommunista kultúrpolitika nem engedte meg.

Voltak olyan emlékezetes pillanatai a forgatásnak, amelyeket azóta sem tud elfelejteni?

Egy egész forró nyarat ­forgattunk a pilisborosjenői egri vár másánál. ­Augusztusban már Bulgáriában voltunk, ahol a törökországi részeket vettük fel. Ez azért is emlékezetes maradt, mert a forgatás a prágai bevonulás napja előtt ért véget, és emiatt nem tudtunk hazajönni. Háborús gyerek vagyok, 1944-ben születtem, de természetesen nincsenek emlékeim a háborúról. Amikor aznap reggel fölébredtem szállodában és kinéztem a tengerre, fekete hadihajókkal volt tele a horizont, ameddig a szem ellátott a román–bolgár határon. Szörnyű látvány volt.

Hogyan jutottak haza?

Mivel nem volt légi közlekedés sem – ugyanis Románia ellenezte a bevonulást és lezárta a légterét –, valahogy mégis elintézték, hogy

egy Magyarországról érkezett katonai különgéppel csempésszék vissza a stábot Budapestre.

Nagyon emlékezetes élmény volt, mert mi, fiatalok úton hazafelé még poénkodtunk is, de az idősebb kollégák, Sinkovits Imre vagy Bessenyei Ferenc komoran és hallgatagon ültek, mert tudták, hogy Romániából bármikor alálőhetnek a gépnek, amin ültünk.

Rengeteg technikai újítást is használtak a filmben, meg ötezer statisztát.

Magyarországon az Egri csillagokban alkalmazták először az osztott képes felvételt, vagyis amikor azt látjuk, hogy özönlik felénk a török sereg, azt valójában megduplázták: a filmben ugyanaz a jelenet zajlik egyszerre kétszer. De ezt akkor nem árulták el. A legtöbb statiszta is ebben a filmben szerepelt, ők mind a pécsi dandár katonái voltak, és a valóságban is megtörtént az a legendás jelenet, amit néha hallani lehet: a pécsi sorkatonák török ruhában ostromolták a várat, a vezénylőtisztjeik pedig ott álltak civilben a kamera környékén, és az egyikük Várkonyi mellett hangosbeszélőn instruálta a sereget, amikor

az imajelenethez közeledve elhangzott az a parancs, hogy „Elvtársak, imához!”.

Szükség van manapság ­hasonló lelkületű történelmi filmekre?

Ilyenekre mindig szükség van. Csak kérdés, hogy van-e rá olyan társadalmi igény, mint amilyen az Egri csillagokra volt. És melyik az az alapmű, amelyik értékesen juthat el a közönséghez, van-e a társadalomban befogadókészség iránta? Lehetne filmet készíteni Zrínyiről, Rákócziról és sorolhatnám a nagy történelmi neveket, csak ehhez olyan alapanyag kell, amely legalább annyira értékes, mint Gárdonyi Géza műve.

Borítókép: Kovács István az Egri csillagok című filmben. Forrás: Youtube / Pannonia Entertainment