Nagyon veszélyes évek előtt állunk

Az író az Origónak beszélt arról is, hogy kezdik látni, hogy a migráció milyen veszélyes, akár fegyverként is használható, és nem feltétlenül spontán dolog. Demkó Attila azt is elmondta, hogy milyen óriási károkat okozott a magyar hadseregben a szociálliberális koalíció Vadai Ágnes és Szekeres Imre vezetésével.

Az ön regényével kapcsolatban óhatatlanul adja magát a párhuzam, pár napja egy magyar cigányt vertek agyon ukrán szélsőségesek Lembergben. Lehet ebből nemzetközi konfliktus?

Ebből a tragédiából aligha támad olyan méretű konfliktus, mint a Máglyatűz székelyföldi provokációiból. Azt viszont jól mutatja, milyenek az ukrán viszonyok, a szélsőséges ukrán nacionalizmus és rasszizmus erősödése nem csak orosz propaganda, és nem lehet mindent az oroszokra fogni. Persze soha nem lehet biztosan tudni, hogy lesz-e egy adott esetnek folytatása, vagy pedig nem. De úgy vélem, ha egy külső erő akarna kárt okozni a magyar-ukrán viszonyban, egy jelképes napon, mondjuk egy március 15-i vagy augusztus 20-i kárpátaljai magyar rendezvényen történne valami. Amikor egy provokáció gondolata felmerül, sokszor szimbolikus helyet és szimbolikus dátumot keresnek hozzá.

Kinek akar üzenni ezzel a könyvvel, ha egyáltalán volt ilyen szándéka?

Elsősorban egy szórakoztató regényt, geopolitikai thrillert igyekeztem összehozni, ami akár egy nem magyar, nem szlovák, nem román olvasó számára is lehet érdekes és izgalmas. Valakinek, akit csak egyszerűen érdekel a provokációk, az információs műveletek, a kiberháború világa, vagy csak éppen az, hogyan gondolkodnak Moszkvában, a Kreml legmélyén.

Ha a Máglyatűz unalmas lenne, keveset érne, mint „üzenőfal”. Mert igen, vannak benne üzenetek, legalább három irányban. Az „itthoniaknak” azt szerettem volna elmondani, hogy mit jelent a határon túli magyar lét. Mi a következménye annak a valóságban, hogy a magyarok akarata ellenére, erőszakkal húztak magyar falvak, városok közé egy vonalat 1920-ban. Száz évvel ezelőtt nem volt olyan, hogy „kárpátaljai magyar”. Beregszász és mondjuk Vásárosnamény között gyakorlatilag nem volt különbség, mindkét település túlnyomóan magyar többségű beregi város volt. Ma Vásárosnaményban négyszer akkora az átlagkereset, a városkép európai, míg Beregszászon szegénység, romlás és sajnos egyre több magyarellenes incidens és megaláztatás van.

Alakulhatott volna egyébként úgy is, hogy Vásárosnamény is Ukrajna vagy Románia ma. Ezt jó lenne megérteni. De Debrecen, Gyula vagy Makó is lehetne „román” város. Hogyan érezné magát egy debreceni magyar, ha románoznák? Pont úgy, mint egy nagyváradi magyar.

Apropó, Románia! Gondolkodjon el mindenki a határ szerencsésebbik felén! Mit kaptak a magyarok az elmúlt száz évben Romániától? Aki kimegy, látja. Szegénységet, megaláztatást, máig rettenetesen rossz infrastruktúrát. Ezenkívül megkapták a másodrendűséget a nyelvben, a kultúrában és az intézményekben. Az elmúlt száz év román gazdasági és szociális teljesítménye annyival rosszabb, mint a magyar, hogy pusztán az életszínvonal alapján is egy katasztrófa, ami történt a magyarság számára.

Ha csak a gazdaságot nézzük, az erdélyi románság számára is egy zülléstörténet ez az évszázad, még ha egyénileg sok százezer emelkedéstörténet is jut mellé. A szászoknak pedig a teljes megsemmisülést hozta Románia. Nekik végük. Erdély biztosan nem így nézne ki, ha nem történik meg az úgynevezett „egyesülés” a minden tekintetben sokkal fejletlenebb Regáttal. De ezt inkább nem fejtegetem tovább, ez már a múlt.

A régi Erdély megsemmisült, rengeteg érték elveszett, nekünk, magyaroknak azt kell menteni, ami megmaradt. De ehhez az is kell, hogy a mai Magyarország lássa, mekkora magyar érték van a „határon túl”!

A legnagyobb dicséret egyébként, amit a könyvvel kapcsolatban kaptam, az volt, hogy egy megrögzötten baloldali ember véleményét egy picit megváltoztatta a „határon túli” magyarokkal kapcsolatban. Hogy elkezdte kapiskálni, mi is történt, és mi folyik máig.

A könyv egyik vezérmotívuma a „fuss fiú, fuss!” – az átélt megaláztatások hajtják az erdélyi szereplőket. Sajnos a napjainkban sem elszigetelt eset a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben vagy a Délvidéken, hogy valakinek futnia kell a magyarsága miatt, mert üldözik. Szó szerint! Sokakkal beszélgettem erről: visszatérő motívum, valós emberek valós élményeit, megaláztatásait írtam le. Magyarországon ezzel nem foglalkozunk.

Különösen sajnálatos, ahogy a nagy „jogvédő” NGO-k távol tartják magukat ettől a témától. Nézzük meg, hogy az úgynevezett jogvédők számára mennyire volt fontos Malina Hedvig ügye, vagy éppen a most elítélt két székely esete. Előbbivel az Amnesty International foglalkozgatott ugyan, de nem túl hangosan, utóbbinál viszont nem nagyon hallani a jogvédők hangját, ezért is vesztették hitelüket sokak számára.

A második irány a külföld, a nagyhatalmak. Fontos lenne, hogy mindezekről az esetekről tudjanak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban. Tudni, hogy Trianon és 1947-ben Párizs a magyarság részére nem béke volt, hanem diktátum, és sok millió magyar fejében máig nem egy lezárt ügy. Lassan száz évvel 1920 után is tele van a régió érzelmekkel és olyan törésvonallal, amit adott esetben külső erők is kihasználhatnak. Közös érdeke a Nyugatnak és a térség nemzeteinek, hogy megoldást találjunk az első világháború egyik utolsó nagy „aknájára”, ami eddig szerencsére nem robbant fel – nem úgy, mint mondjuk Jugoszlávia. Nem gondolom, hogy nagy hatással leszek, de a semminél talán többet ér, ha felhívom rá a figyelmet, főleg, ha egy angol kiadás is megjelenik a Máglyatűzből.

A harmadik üzenet egyes szomszédos országoknak szól. Gondolkodjanak el, mit csináltak az elmúlt száz évben, és mit tesznek most is! Ők nemcsak áldozatok, a magyarok „ezeréves elnyomásának” áldozatai, hanem bizony elnyomók és hódítók, akik messze túlterjeszkedtek azon, ami egy valódi önrendelkezés alapú rendezés alapján járt volna nekik. De ez nem egy fekete-fehér könyv, mivel nem csak arról szól, hogy a románok, szlovákok „rosszak”. A valóság jóval szürkébb.

1920 előtt voltak magyar hibák, létezett magyarosítás, van rengeteg jogos szlovák, román sérelem, de az elmúlt száz évért az utódállamok a felelősek, mivel egyáltalán nem teljesítettek jobban, mint korábban a magyar állam.

A külföldi NGO-kat miért nem érdeklik a határon túli magyarokat érintő jogsértések?

Nem foglalkoztam különösképpen a nagy nemzetközi NGO-kal, nem vagyok a kérdés szakértője, de egy idő után feltűnt, hogy a magyarokat érintő jogsértések esetén kevésbé reagálnak. Nem itt, hanem mondjuk Szlovákiában a testvérszervezeteik. Nem lesz botrány, nem lesz európai hír szinte semmiből. Nagyon helyes a roma kisebbséget érintő jogsértésekre reagálni, de furcsa, hogy a magyarokat érintő esetekben sokszor néma csend van. Egy erős kettős mérce érvényesül a magyarok esetében, és ez hitelteleníteni a jogvédőket. Persze pár dologban megszólaltak, de valami nagyon nincs rendben. Mintha a magyarellenes atrocitások elleni fellépés nem képezné az agendájuk részét...

Mennyire vagyunk jelentősek most, 2018-ban, a nagyhatalmak játszmáiban?

Az biztos, hogy Oroszország számára jelentős a NATO, és ezért jelentős a térségünk. Magyarország egy tízmilliós ország, így önmagában a fontossága nem nagy, de ebben a térségben egyáltalán nem mellékes a szerepünk. Ezt erősíti, hogy az ország határain túl többmilliós magyarság él. Az ezzel járó problémákat kívülről lehet manipulálni. Azt persze nem tudom, hogy a száz évvel ezelőtti békediktátum, a nemzeti önrendelkezés alapelveit mélyen sértő határok miatti lappangó feszültséget mennyire figyelik például Moszkvában, de csak az elmúlt heteket nézve elég érdekes üzenet egy orosz alakulat Erdélyről történő elnevezése vagy Románia pár héten belüli többszöri nyílt megfenyegetése.

Nem véletlenül indul a könyvem egy, a térséget érintő Putyin-idézettel. (Vlagyimir Putyin Kalinyingrád státusza kapcsán válaszolt úgy, hogy ha valaki a második világháború utáni határok érvényességét, jogosságát akarja felvetni, akkor érdemes kitérni Németország keleti részére, az egykoron Lengyelország részét képező Lvov városára, a magyar-román határra, Erdély visszacsatolására és még sok minden másra is. Szerinte Kalinyingrád esete megnyitná Pandóra szelencéjét, és nagy vitákat szülne. – a szerk. megjegyzése).

Az egy egészen más kérdés, hogy Oroszország tesz-e bármit, de a feszültség ott van. Figyelni kellene a magyar közösség ügyére nemzetközi színtéren is. Egy ezer éve helyben élő közösségről van szó, akik nem önként kerültek el Magyarországról. Ráadásul Erdélyben nagyobb létszámú magyar közösség él, mint amennyi észt van a világon. Ennek ellenére a nemzetközi híradások csak azzal vannak tele, hogy milyen nagy veszélyben van Észtország.

A valódi veszély a Nyugat és a NATO számára nem egy frontális külső támadás, hanem egy meglévő igazságtalan helyzet eszkalálódása, ami belülről bomlaszthatja az EU-t és a NATO-t. Ez komoly dolog, amiről beszélni kell.

Akkor kerül be valami a nyugatiak tudatába, ha beszélünk róla, ha valaki csendben szenved, arra senki sem fog felfigyelni. Én ezt mindig felhoztam a nemzetközi találkozóimon, de erre a legtöbb esetben a nyugati partnerek csak legyintettek.

Milyen érvekkel söpörték a szőnyeg alá az ön által felvetett problémákat?

Egyrészt, hogy ezek a dolgok meg vannak már oldva, megfelelő mennyiségű garanciát kaptak az érintett magyar közösségek, hogy kisebbségi identitásukat megőrizzék. Nem kell ezt kapargatni, örüljünk annak, ami van. Van, aki udvariasabban, van, aki határozottan fogalmazta ezt meg. Ez persze abszolút nem igaz. Minden jog, minden visszaadott vagyontárgy visszavehető, Románia és Ukrajna az utóbbi időben szinte naponta bizonyítja. A könyv egyik üzenete, hogy el kell mondani a problémákat, ne söpörjük a szőnyeg alá ezeket a kérdéseket az EU-n és a NATO-n belül!

Nem gondolja, hogy ez a mindent megoldottunk attitűd a délszláv háború tapasztalataiból származik, és tartanak a megismétlődéstől?

A veszélyt inkább az jelenti, ha nem kezeljük ezt a kérdést. Sem Magyarországon, sem Romániában, sem Nyugaton nem fogták fel, hogy mennyi gyúanyag van, és milyen sérelmek halmozódtak fel az emberekben. Szóval teljesen téves ez a hozzáállás, különösen most. Idén mindez még jobban a felszínre kerül, mivel Románia az ország 100 évvel ezelőtti győzelmét ünnepli, amit valójában nem egészen önerőből, hanem jelentős külső segítséggel ért el. December 1. természetesen a magyarság számára nem ünnep. Minél inkább ünneplik ezt a románok, annál nagyobb lesz a keserűség és a feszültség. Veszélyes év az idei, és a 2019-es és 2020-as is hasonlóan problémás.

Több száz interjút készítettem a regény megírása során erdélyi, felvidéki magyarokkal, és világosan látszik, hogy a megaláztatás okozta frusztráció nagyon sokakban ott van. Nem az a veszélyes, ha több jogot adunk, hanem ha lefojtjuk a követeléseket, mivel akkor más úton törhet elő a feszültség. Akikkel én beszéltem, azok nem érzik jól magukat Romániában, és megjegyzem, általában Szlovákiában sem. De helyben szeretnének élni, és nem akarnak eljönni.

Románia, bár aki akar, mindig találhat pozitív jelet, összességében nagyon rossz úton halad. Ez nem most kezdődött, hanem a történelmi nulla óra, 1989 decembere után szinte azonnal. A román elit választhatott volna olyan ünnepet, ami összehozza a magyarokat és románokat, így például a temesvári forradalom, vagy Nicolae Ceausescu bukásának napját, de ehelyett olyat választott, ami megoszt, szétválasztja az országban élő embereket. Az alternatívák közül a legkirekesztőbb eseményt emelték első számú nemzeti ünnepi rangra, ez tény. Ráadásul a magyar többségű városokra kényszerített katonai parádék kifejezetten megalázó és fenyegető lépések. Románia egyértelműen ellökte a magyarság kinyújtott, segítő kezét 1989-ben. Akkor elindulhattunk volna egy valódi megbékélés irányába, ami egyébként legalább annyira román érdek, mint magyar.

Miért teszi ezt a román politika?

A magyar fenyegetéssel való érvelés egyrészt hatalomtechnikai eszköz bizonyos körök számára. Sokan hisznek is benne, hogy a magyarok egy idegen test az országban, egy megszálló erő és a sötét elnyomó múlt kövületei. Szerencsére a fiatalabb generációk körében kisebb ennek a nézetnek a népszerűsége, de létezik.

Volt a saját praxisomban is arra példa, hogy egy magas rangú román biztonságpolitikai elemző egy demográfiai kimutatást adott nekem arról, hogy az erdélyi magyarság áttelepítésével megállítható a magyarországi népességcsökkenés.

Elmondta, hogy így mindkét állam jól járna. Romániában nem lenne magyarprobléma, miközben a hazai demográfiai kérdések is hosszú időre rendeződnének. Ez nem egyedi eset, a magyarság teljes felszámolása nem kevés bukaresti fejben ott van, hol mélyebben, hol a felszín közelében: a könyv egyik fő román karakterének szövegei nem az én fantáziám szüleményei. Súlyos tény, hogy egyes nem is marginális körökben így remélik megoldani az erdélyi magyarság problémáit, nem úgy, hogy érdekelté tennék őket Románia sikerében.

A román titkosszolgálatok informális úton nem fejezték ki a rosszallásukat az ön irányába?

Nem, ilyen nem történt. Tudják jól, hogy ez a regény csak egy hipotetikus forgatókönyv és minden, amit mondok, magánvélemény, semmi köze sincs a jelenlegi kormányhoz. A könyv üzenete egyébként, ismétlem, nem negatív. Romániának és Magyarországnak is vannak sérelmei. Bukarest esetében Besszarábia elvesztése okozott óriási traumát. A könyv azt mondja, hogy voltaképpen Románia számára igazán fontos, hogy a két ország között jöjjön létre egy kiegyezés a székely autonómiáról, valamint az egyéb magyarlakta területek önkormányzatának a biztosításáról.

Jobb lenne egy valós magyar-román kiegyezés, mert ha egy napon Moldova csatlakozni akarna Romániához, akkor jóval kevesebb probléma lenne.

Mert így, Magyarországgal és az erdélyi magyarokkal szemben a dolog végképp esélytelen.

Hamarosan parlamenti választások lesznek Moldovában, egyelőre toronymagasan az EU-val szemben kritikus erők vezetnek. Ősszel ismét robban a térségünk, hasonlóan a 2014 elején Ukrajnában látottakhoz?

Egy olyan nehéz helyzetben lévő országban, mint Moldova, nagyon könnyen szervezhető tüntetés vagy bármilyen provokáció. Mindez persze lehet spontán is. Az országban meglehetősen elégedetlenek az emberek az alacsony életszínvonal és a kaotikus politikai viszonyok miatt. Ha túlságosan megerősödik az oroszbarát vonal, nagyon könnyen lehet csinálni egy Majdan 2-t Kisinyovban.

Aki azt hiszi, hogy a térségben nem változhatnak meg a dolgok egyik pillanatról a másikra, az nagyot téved. Korábban is tudtuk, hogy komoly feszültségek vannak Ukrajnában, mégis mindenkit meglepett, hogy milyen rövid idő alatt alakult ki háborús helyzet a szomszédunkban.

A magyar közvéleménynek pont azt akarom érzékeltetni, hogy egy nagyon veszélyes térségben élünk. A mi kis békénk, a „lemegyünk a Balatonra, és sütögetünk egyet” világa nagyon törékeny alapokon áll. A szarajevói középosztály is azt hitte az 1980-as években, hogy bármikor nyaralhat az Adrián. Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy nemhogy az Adriára nem mehet, de a városból sem jut ki, és lőnek rá.

Moldova egy nagyon törékeny ország. Nem valószínű, hogy a gagauz kisebbség gond nélkül elfogadná a Romániával való egyesülést, különösen látva, hogyan bánik Románia a sokkal erősebb magyarsággal. De az sem, hogy Oroszország lenyelné, hogy elveszíti a Dnyeszter menti területeket. És akkor még nem beszéltem arról, hogy a közeli Odessza környéke is nagyon speciális helyzetben van, mivel a helyi maffia gyakorlatilag állam az államban, és nagyon erős Oroszország támogatottsága is. A Kisinyov–Tiraszpol–Odessza-vonal voltaképpen egy gyújtózsinór, ezért is írok róla olyan sokat.

Hihetetlenül bonyolult a térség, és a könyv nemcsak Erdélyről szól, hanem Ukrajnáról, a szlovák nacionalizmusról, Oroszország belső viszonyairól és egy kicsit a Balkánról is.

Ha azt gondoljuk, hogy a közvetlen környezetünk egy rendezett világ, akkor óriási tévedésben vagyunk. Sem Ukrajna, sem Moldova, sem a Balkán nem stabil. A bosnyákok nagymértékű iszlám radikalizációja, Macedónia törékenysége, sorolhatnám még tovább...

Egy ilyen nem stabil térségben a magyar honvédség mennyire ütőképes? A könyvében szerepel, hogy tíz évvel ezelőtt a Magyar Honvédség szinte teljes tüzérségének, harckocsi/harcjármű-állományának rendkívül gyanús körülmények közötti eladása és eladományozása történt.

Az ősbűnt 2007 után követte el a honvédelmi vezetés a Szekeres–Vadai-tandem alatt. Olyan, sokszor frissen felújított és jó minőségű eszközöket dobtak ki, amire semmilyen észszerű magyarázat nincsen. A harckocsik és az önjáró tarackok javát kiszórták.

A jelenleg DK-s képviselő Vadai Ágnes véleménye volt, hogy nincsen szükség nehézfegyverekre, nem lesz már nagy háború a térségben, csak egy rugalmas békefenntartó erőt kell készenlétben tartani. Ennek a gondolkodásnak az eredménye, hogy szinte semmi sem maradt.

Mindez évtizedes károkat okozott a honvédségen belül, és az újjáépítéshez is minimum egy évtizedre van szükség. Egyébként már 2008-ban rácáfolt az élet erre a doktrínára Grúziában.

Hogyan értékeli a Zrínyi 2026 programot, ezzel valóban versenyképesek lehetünk a térségben?

Az ország méretéhez és gazdasági teljesítményéhez képest a Magyar Honvédség kicsi, ez önmagában is elég érv a fejlesztéshez. A program ráadásul teljes mértékben időszerű, mivel komoly fegyverkezés indult a térségben, amit nem Magyarország kezdett. A Zrínyi 2026 filozófiája – az országvédelmi képességek visszaépítése – jó, és ha végigviszik, egy erős haderőt fog létrehozni. De ehhez kell a nemzet és a politika töretlen támogatása is hosszú éveken át. Ha ez a program megvalósul, akkor a Magyar Honvédség komoly tényező lehet a térségben.

Korábban nyilatkozott arról, hogy Kínának érdeke lehet bezavarni az USA szövetségi rendszerébe, hogyan tudja ezt megtenni?

Kína minimum a paritásra tör az Egyesült Államokkal, de akár az első helyre is. Peking immár a teljes glóbuszra figyel. Érdeklődik Közép-Európa iránt, és Nyugaton sokan rossz szemmel nézik, hogy ez az érdeklődés kölcsönös. Azt gondolom, Kína számára ez a kérdés akkor lenne aktuális, ha nagyon kiéleződne a viszonya az USA-val. Peking hihetetlenül pragmatikus, most nincs ilyen érdek, de a jövőben lehet, csak ennyit mondtam.

Nyugat-Európa viszont áll bénán a nagyok között.

Szerintem pontosan azok a nyugati országok vannak a legnagyobb illúzióban térségünk veszélyeiről, akik mellettünk élnek. Meg úgy általában a világ veszélyeiről.

A migrációs válság megváltoztathatja az ő nézőpontjaikat?

Talán. Kezdik látni, hogy a migráció milyen veszélyes. Akár fegyverként is használható, és nem feltétlenül spontán dolog, de nem ez a fő témája a Máglyatűznek. Nyilván változik Európa,

az az illuzórikus gondolat, hogy tömegesen működhet az integráció, mára megbukott.

Ráadásul egyre nagyobb az ellenállás a társadalmakban, tehát aki jó szívvel be akar illeszkedni, azt sem engedik be. Eleve nagyon nehéz lett volna végrehajtani az integrációt, most meg beindult az ördögi kör. A magyar közösségekre nézve nem jó a romló nyugat-európai helyzet, mert az egyre több belső problémával rendelkező társadalmak nem tudnak majd a térségünkre figyelni.

Az, hogy mikor tör ki egy nagyobb lázadás a migránsok lakta nyugati külvárosokban, csak idő kérdése.

Egyre több probléma van, egyre több helyen, és mindez a befelé fordulást erősíti.

Lesz-e második része a könyvnek?

Ötleteim vannak, de ez teljes mértékben a kiadómon és az olvasók érdeklődésén múlik. Most úgy tűnik, ahogy egyre többen olvassák a Máglyatüzet, egyre inkább nő az érdeklődés. Tehát aki olvasta, általában ajánlja másoknak. Ez jó jel, de nem akarom elkiabálni.

Borítókép: Origo / Polyák Attila