130 éve született Füst Milán

1888. július 17-én született Budapesten Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta.

Elszegényedett zsidó kispolgári családban született Fürst Milán Konstantin néven. Apja hivatalnok volt, korán meghalt, anyja szűkös körülmények között nevelte. Tizenhat évesen, 1904-ben tüdővérzést kapott, Abbáziába került, itt kezdte vezetni naplóját, amelyet 1944-ig folytatott. (Az anyag nagy része a második világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek azonban később megjelentek.)

1912-ben fejezte be közgazdasági és jogi tanulmányait a budapesti egyetemen. Felső kereskedelmi iskolákban tanított, szenvedélyes pedagógus volt. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia, az őszirózsás forradalom idején alakult irodalmi társaság jogásza volt. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét az írásnak szentelte.

1908-ban lett a Nyugat munkatársa, ekkor kötött barátságot Osvát Ernővel, Kosztolányi Dezsővel és Karinthy Frigyessel. Első írásai is a Nyugatban jelentek meg, verseire az ószövetségi zsoltárok és Berzsenyi költeményei hatottak.

Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője:

1914-ben megjelent Változtatnod nem lehet című első verseskötetében látványosan szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal. Nem verselt könnyen, aggályosan csiszolta, formálgatta méltóságteljesen komor sorait. 1934-ben tette közzé válogatott verseit, a kötet a magyar költészet jelentős megújítójának terméke, aki az archaizáló stílus és a modernség egyéni ötvözetét hozta létre.

Isten, ha nagy szemeiddel keresnél,

Lenn találhatnál a bogarak között.

Itt telik életem s nyüzsgő feketeségben

Futkosok s végtelen szerelmem

Itt telik, múlik – kis holdam

Itt múlik el!

Keresd azután őt, ki fenn, az égi fényességben

Szerelmeinek tornyáról néz le reánk.

Nézd őt, aki sugárzik, a csudaszépet, aki boldog,

Ki a hangok értékét is ösmeri – muzsikál,

Gyönyörűen muzsikál, mint telihold – és hallagatag

Szürcsöli élete borát!

(Füst Milán: Egy hegedűművészhez! – részlet)

Színműíróként az Aggok a lakodalmon című 1910-es darabjával mutatkozott be. 1914-ben egy újsághír nyomán készítette el naturalista drámáját, a Boldogtalanokat, amelyet Osvát kora legjobb magyar darabjának tartott.

Szellemi önarcképét a Catullus című drámában és leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban rajzolta meg,

amelynek shakespeare-i léptékű történelmi tablójában a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását festette meg. A hatvanas években még megérhette a darab bemutatását és óriási sikerét.

Első kisregényeiben a 19. századi lélektani próza eszközeit alkalmazta (Advent, Az aranytál), bennük már kifejeződik alapvető létélménye, a magányosság és a hontalanság. Leghíresebb szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett különösebb feltűnést, de az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. A regényben egy szokványos féltékenységi történetből fausti művet teremtett az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.

A második világháború után ismét katedrára állhatott, szabadegyetemi előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg.

Ebben az évben lett a budapesti egyetemen az esztétika magántanára, ekkor kapott Kossuth-díjat is.

Máig legendás hírűek a pesti bölcsészkaron tartott Shakespeare-kollégiumai. Írt tanulmányt az angol bárdról, és lefordította a Lear királyt is.

„Nem egyféle ész kell az élet megítéléséhez. (...) Aki egyetlen szempontból nézi a világot, akármilyen eszesnek mutatkozik is ebben, az ostobán fog ítélkezni.”

(Füst Milán: Schőndorff úr egyéb észrevételei – Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve)

Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd sorra láttak napvilágot emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette (Önvallomás a pálya végén, Ez mind én voltam egykor). Bölcseleti műve a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve.

1961-ben született utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé.

1965-ben a Nobel-díj várományosaként emlegették, de a díjat nem kapta meg.

1967. július 26-án halt meg Budapesten, utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak halála után, 1986-ban adták ki először.

Füst Milán mélyen szkeptikus alkat, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. Schöpflin Aladár írta róla: „Erős, független költői egyéniség, nem hasonlít senkihez, egyedül áll a világban.”

Forrás: az MTVA Sajtóadatbankjának portréja

Borítókép: Füst Milán idősen. Forrás: József Attila Társaság