Várkonyi András: „Az unokám nem érezheti a fájdalmamat”

Az összetört léleknek igazi gyógyírt jelent a gyermeki mosoly. Ebben részesült múlt hétfőn András, ráadásul nagy dózisban. Jót tett neki, hogy érezhette a felé áradó szeretetet; a fóti Károlyi István Gyermekközpontban összegyűlt gyerekek közül többen csak arra vártak, hogy a Barátok közt Kertész Vilmosát alakító művész mesét olvasson nekik. „Bármi is történt a magánéletemben, gyerekszerető emberként mindig szívesen mondok igent hasonló felkérésekre, ezt a mostani alkalmat sem hagytam volna ki” – mosolyodott el András.

Elvált a fia

Neki is van egy hatéves unokája, Balázs, így miatta is tudja, milyen nagy szerepük van a meséknek. Csak azt kívánja, bárcsak több időt tölthetnének együtt. Ám sajnos mostanában sokszor elkerülik egymást.

„Tegnap is épp beléptem a lakásunk ajtaján, Balázs már indult haza. De méterekről visszaszaladt, hogy a nyakamba ugorhasson. Nehéz időszakot élek, akasztott embertől nem is szokás megkérdezni, hogy áll levegővel.

A lányomról úgysem tudok beszélni. Az unokám nem érezheti a fájdalmamat, még akkor sem, ha hatéves,

okos gyerekként olykor nagy intelligenciával feltesz ezzel kapcsolatban néhány kérdést. Természetesen nem zárom ki az életemből, mindenre válaszolok neki. Ha Balázsra nézek, örülök az életnek. Élvezem, ahogy ragaszkodik hozzám, hogy szeret velem együtt bolondozni” – mesélte a Hot! magazinnak András. „Amióta elváltak a szülei, még inkább be van osztva az ideje. Szerencsére így is nagyon ragaszkodik hozzám, és úgy próbálok segíteni neki, hogy amikor nálunk van, szeretettel vesszük körül a feleségemmel. Szeretnénk, ha velünk jönne az egyhetes zamárdi nyaralásunkra is. Amit tudunk, megadunk neki, a pilisvörösvári háznál pedig egy hintaállványt is csináltattunk” – árulta el, hogyan kényezteti a kis Balázst.

Nem vonul nyugdíjba

A színész leginkább azon érzi, mennyire elszaladtak az évek, hogy az unokája egyre nagyobb lesz. El is gondolkodott azon, hogy egy kicsit lassítania kellene a tempón.

„A feleségem is reggeltől estig dolgozik, mókuskerékben vagyunk mindketten. Ezért alig várjuk azokat a hétvégéket, amikor egyszerre lehetünk otthon. Ám amíg fiatalon alig volt munkám, mostanában egyre többet kell visszautasítanom.

Nyugdíjba azonban nem vonulok, bár a feleségem már kéri, hogy legalább hétvégenként legyek végre szabad.

De az előadásokat nem én szervezem, Mari pedig tudja, hogy nem egy masinisztához ment feleségül negyvennégy évvel ezelőtt. Mindenesetre megígértem neki, hogy igyekszem visszavenni a tempóból. Szerencsére öt évvel ezelőtt sikeres volt a bypass-műtétem, az orvosok akkor azt mondták, majd tíz-tizenöt év múlva szondázással megnézik, van-e a szervezetemben elzáródás. Jól érzem, magam. Persze ki tudja azt előre, hogy mennyi van még hátra az életből... Nekem is sokszor eszembe jut, hogy nem kéne annyit dolgozni, de csak addig szeretnék élni, amíg aktív vagyok, és fontos, amit csinálok.”