Németh Kristófnak ropogtak a csontjai

Németh Kristóf minden kattintásnál rápillantott a fényképezőgépre, és rácsodálkozott, milyen izgalmas, játékos és profi fotók készülnek róla. Rengeteget nevetett és sztorizgatott a stúdióban töltött órák alatt, de az interjú közben kiderült, hogy az elmúlt években nem mindig volt ilyen vidám: tragédiák sorát kellett átélnie – olvasható a Szomszédokból és a Barátok Köztből is ismert színésszel készült interjúban, amely a Vasárnap Reggel hasábjain jelent meg.

Salvador Dalí nyolcévesen kezdett érdeklődni a festészet iránt, ekkor rendezte be az első műtermét a családi házuk padlásán található mosókonyhában. Ha jól tudom, te is egészen fiatalon ismerkedtél meg a színpaddal.

Ez érdekes egybeesés, hiszen én is nyolcéves koromban rendeztem be az első színházamat a lakásunkban. Tigrisbukfencekből és kézenállásokból állt a műsor, tehát inkább cirkusz volt ez, mint színházi előadás. Általában három-négy potenciális nézőm volt: édesanyám, édesapám, a nagymamám és a keresztanyám. Még plakátokat is készítettem, amelyekből a lépcsőházba is mindig került egy-egy. A szomszédunkban lakott a Kazal László–Balogh Erzsi-művészházaspár, nekem ők voltak az első kapcsolódási pontjaim a színházzal. Egy forint volt a belépő, gyakran kifizették a jegyek árát, és többször megnézték az előadásomat. Tízévesen szerepeltem először a nagy nyilvánosság előtt,

a Micimackóban Róbert Gida magyar hangja voltam.

Tizenkét éves korodban viszont már a Szomszédokban is láthatott a közönség.

Egy véletlen baleset hozta az életembe ezt a nagy sikerű sorozatot. Bringáztam a Városmajorban, és összeütköztünk egy sráccal. Ebből a karambolból nem lettek súlyos sérüléseink, viszont egy szoros barátságot nyertünk általa. Elkezdtünk Márkkal együtt játszani, majd amikor először felmentem hozzájuk, kiderült, hogy az édesanyja Földessy Margit, a nagymamája pedig Komlós Juci. Ezután kerültem be 12 évesen először a Szomszédokba, ahol Lenke néni és Taki bácsi ózdi rokongyerekét játszottam. Ez csak epizódszerep volt. Utána évekkel később, kiskamaszként tértem vissza a sorozatba Julcsi, azaz Ábel Anita egyik udvarlójaként. 13 évesen a Radnóti Színházban álltam először színpadra, halott kisfiúkat alakítottunk a társaimmal Shakespeare Julius Caesarjában. Csupán annyi volt a dolgom, hogy ne moccanjak meg. Egy évre rá egy nagyjátékfilm gyerekfőszerepét is megkaptam a Gaudiopolis című filmben.

17 éves voltam, amikor létrehoztam az első színházi produkciómat: kibéreltem a Karinthy Színházat, és bemutattam A pillangók szabadok című darabot – saját költségvetésből, kitűnő és ismert színészek közreműködésével.

Hogy volt összeegyeztethető ez az élet a tanulással?

Magántanuló lettem. Mindig jól levizsgáztam, talán egy-­két hármasom volt, annál rosszabb soha. Nem sokat tanultam, de mindig tudtam, amit kellett. A Balettintézetben érettségiztem le, néptáncos osztályban. A Színművészeti Főiskolán folytattam a tanulmányaimat, majd közvetlenül utána következett az életemben a Barátok közt című sorozat. Két évig voltam a Vígszínházban színházi gyakorlaton, aztán tizenöt év Kamaraszínház, hat év gödöllői igazgatás jött, majd megalapítottam a Játékszín magánszínházat, ahonnan a tavalyi évben távoztam. Ma már az egyszemélyes vállalkozásomat viszem az Uránia Filmszínházban, a Fórum Színházat.

Voltak, akik azért nem örültek ennek annyira. Ráadásul úgy tudom, sok millió forintot fizettél azért, hogy a Játékszínből átvihesd a darabjaidat a Fórum Színházba.

Ez így igaz!

Azt hiszem, az egyik legnagyobb feladatom az életben, hogy megtanuljak megbocsátani. Ezen nagyon dolgozom!

Ahogy Dalí is mondta: „Az ellenségeim nélkül nem lennék az, aki vagyok”. Alapvetően békével távoztam a Játékszínből. Már elmondtam, hogy ha a volt üzlettársaim nem terjesztenek rólam hazugságokat, akkor én nem mondom el róluk az igazságot. De a hírek szerint terjesztenek... Viszont hiszem azt, hogy amik megtörténnek az emberrel, azoknak úgy kell lenniük! Ungvári Tamás még az egyetemen mondta nekünk, hogy minden ember megegyezik a saját maga történelmével. Például volt a családom életében egy nagyon nehéz szakasz. Emiatt sem hiszek a véletlenekben! Édesanyám évekkel ezelőtt kapott egy nagyon súlyos agyi infarktust. Kómába esett, intenzív osztályra került. Éppen másnap indult az osztályon egy gyógyszerkísérlet a frissen sztrókot kapott betegek számára. Nem volt életveszélyes kockázata a szernek, nagyfokú gyógyulást valószínűsített, így vállaltuk. Másnaptól anyukám – a többiekkel együtt – heteken keresztül infúziót kapott. Vakkísérlet volt: nem lehetett tudni, hogy hatóanyagot vagy sóoldatot adnak-e neki. Két évvel a kísérlet után tudtuk meg, hogy gyógyszert kapott, a csodával határos módon épült fel ebből a szörnyű állapotból. Ez mentette meg az életét! Egyébként sajnos nem forgalmazták a szert, mert a tulajdonosok nem tudtak megegyezni.

Te mindig beleállsz a vitákba, vagy kerülöd a botrányokat?

Nem vagyok konfliktuskereső ember, de ha úgy alakul, kiállok az igazamért. Gimnazista koromban a Klauzál utcában béreltünk egy lakást a legjobb barátommal. Nagy álmunk volt, hogy elismert színészek legyünk, de a törekvéseink mellett talán túl sokat buliztunk. Folyamatosan nagy élet és mozgás volt a lakásunkban. Ezt a szomszédaink nem nézték jó szemmel. Egyik este éppen moziba indultunk, amikor az egyik szomszéd srác felkiáltott: „Többé nem fogsz szerepelni a televízióban, te kis rohadék!”

Majd azzal a lendülettel teljes erővel belecsapott az arcomba egy boxerrel. Ezelőtt még soha nem ütött meg senki. Recsegtek-ropogtak a csontjaim, spriccelt a vérem, sokkot kaptam.

A rendőrök bilincsbe verve vitték el az illetőt, engem pedig a mentők kórházba szállítottak. Rám tettek egy EKG-készüléket, és amint kifordultunk a körútra, elkezdett sípolni: azt mutatta, hogy leállt a szívem, meghaltam. A mentősök megnyugtattak, hogy minden rendben, csak a gép nem bírja a pesti kátyúkat. Több plasztikai műtét után sikerült csak helyreállítaniuk az orvosoknak az arcomat. Örökre az arcomon viselem a brutális támadás nyomait!

Zavarnak a hegek?

Amikor a műtét után először a tükörbe néztem, elájultam. Ma már büszkén viselek minden ráncot és sérülést.

Éles fegyvert tartasz az otthonodban. Ennek van köze ahhoz, hogy megtámadtak?

Részben. Magyarországon nagyon szigorú törvény szabályozza a fegyvertartást, a fegyverviselést. Versenyszerűen sportolok és edzek ismételten, 9 mm-es marokfegyverekkel, éles lőfegyverekkel és sörétes fegyverekkel. Ez nagy szenvedélyem! A Magyar Rendőr Szituációs Lövész Egyesület tagja vagyok. Egy nagy tudású tiszt a mesterem, szituációs lövészetet tanulok tőle. Több versenyen is fogok indulni a jövőben. A jogszabályok szigorú betartása mellett tárolom és használom a fegyvereimet. De nem lenne bölcs dolog az otthonomba úgy bejönnie bárkinek, hogy nem hívtam meg előtte.

Ha már itt tartunk, Zitával 2017 augusztusában bontakozott ki köztetek a szerelem. Őt meghívtad már az otthonodba, hogy éljetek együtt?

Igen, most már együtt élünk! De már öt évvel a kapcsolatunk kezdete előtt is ismertünk egymást. Akkoriban mindkettőnknek volt párja. Zita egy visegrádi szálloda dolgozója, Lócival régebben is gyakran jártunk oda. Amikor mindketten szinglik lettünk, akkor azonnal egymásra találtunk. A kisfiammal is kitűnő a viszonyuk, imádják egymást. És itt megemlíteném, hogy Nikivel, a volt feleségemmel is rendkívül kiegyensúlyozott a kapcsolatunk. A gyerekünkről mindennap beszélünk, és vannak időszakok, amikor leülünk kettesben, és részletesen elmeséljük egymásnak a magánéletünket és azt, hogy milyen érzések kavarognak bennünk.

Esküvőt és kisbabát szeretnétek Zitával?

Szívesen elmondanám részletesen, hogy milyen terveim vannak, de akkor lelőném a poént! Igen, szeretném megkérni a kezét – ennyit elárulhatok. És szóba került köztünk már a közös gyermekvállalás is. Én is szeretnék még babát, ő pedig szeretne édesanyává válni. Ezt abszolút el tudjuk képzelni együtt.