2017.08.17. 16:59
Mintha nem is a Földön, hanem a Marson futottam volna
Lubics Szilvia futónő az emberi szervezet tűrőképességének a határait feszegeti versenyről versenyre már évek óta. Az idén még ezt is túlszárnyalva elindult a földönkívülinek tűnő helyszínen rendezett Badwater Ultramaratonon az Egyesült Államokban, ahol a nők között a negyedik helyen végzett. Motivációról, küzdelemről mesélt a Vasárnap Reggelnek, és arról is, hogy mi lenne számára a legnagyobb sikerélmény.
Futott ő már hosszabb távot is, de ez valóban kínkeserves volt, 217 kilométert kellet teljesíteni, úgy hogy éjszaka sem hűlt le a levegő 40 fok alá, nappal 50 fok körül volt a hőmérséklet. Azon a vidéken nincsenek növények, árnyék sincs. Aszfalton kellett szaladni, ami azért rossz, mert visszalöki a hőséget. Ilyen körülmények között kellet versenyezni, ehhez jött még a 4500 méteres szintkülönbség.
Az ilyen versenyekre benevezni is nehéz, külön motivációs levelet kérnek. Ezen a versenyen összesen száz ember indulhatott. És Lubics Szilviát pont ez motiválta, hogy sokkal nehezebb mint az eddigi bármelyik versenye.
A versenyt negyedikként zárta jóval a szintidőn belül. Negyven nyolc órán belül kellett volna leszaladni a távot, ám neki harminchat óra alatt sikerült. A felkészülést májusban kezdte, és nem mindennapi módszereket vetett be, ilyen volt például az infraszaunába szerelt futópad. Ekkora távra, ilyen körülményekre nem lehet készülni, ugyanis sok kérdés csak a helyszínen dől el, például, hogy hogyan reagál a szervezete az óránkénti másfél-két liter vízre, ennyit sohasem ivott. Azt sem lehetett előre tudni, hogyan viseli el a szervezete a kompressziós ruhát. Utólag azonban elégedett, sőt, mint mondta „szeretnék újra elindulni a közeljövőben ezen az ultramaratonon”.
Hogy miért?
Mert beleszeretett ebbe a versenybe, nagy álma volt, és úgy érezte, nem is a Földön futott, hanem a Marson.
A legérdekesebb Lubics Szilvia történetében, hogy huszonnyolc éves koráig egy lépést sem szaladt. Amikor pedig elkezdett kocogni jobban érezte magát, ha tizennégy kilométert szaladt, mint amikor csak négyet tett meg. A maratonokról pedig így vall: „Addig, amíg nem futottam, olyan távoli, misztikus dolognak tűnt, de miután az ember megcsinálja az első ilyen versenyét, már nem is tűnik extrémnek. Újra meg újra megtapasztalja az ember, hogy mire is képes.”
Bár már többször olvashattuk a futónőről, hogy mindezek mellett háromgyermekes anyuka, akinek mindenképpen a család az első, de így is belefér a versenysport. Viszont csak úgy, hogy nem spórolja ki az újra vagy áttervezést a mindennapjaiból. A gyermekek közül a legkisebb tizenkét éves, nem igaz, hogy már kevésbé van szükségük rá „inkább máshogyan” – mesélte a maratonista anyuka.
Lubics Szilvia régóta foglalkozik a nagykanizsai gyermekotthon fiataljaival. Anyaként nehezen emészti meg, hogy néhány kamasz tizenévesen olyan olyan élettapasztalatot tud maga mögött, amelyet lehetetlen elfogadni, annyira fájdalmas. Szívesen szalad velük, versenyre viszi őket, de mindezt kevésnek érzi, ezért szeretné, hogy legyen nekik egy sportpályájuk. Ahhoz, hogy megépülhessen, „eladta” a Badwater-kilométereit. A jótékonysági árverésen össze is gyűlt 1 millió 250 ezer forint, így a hepehupás udvar, „ahol még futkározni sem igazán lehet” szeptemberben átalakul. Amikor a gyermekek majd birtokba veszik, az lesz az igazi sikerélmény.
