Száz éve kísérelte meg másodszor az utolsó magyar király trónjának visszaszerzését

Száz éve, 1921. október 20-án kísérelte meg másodszor, immár fegyveres erővel az utolsó magyar király, Boldog IV. Károly trónjának visszaszerzését. Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga:

Az első világháború végén összeomlott a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia, az 1916-ban megkoronázott Habsburg Károly (I. Károly néven osztrák császár, IV. Károlyként magyar király) 1918. november 11-én felfüggesztette osztrák császári, 13-án pedig az eckartsaui nyilatkozatban magyar királyi jogainak gyakorlását. November 16-án kikiáltották a „független és önálló magyar népköztársaságot”, amelyet 1919. március 21-én a 133 napig fennálló Tanácsköztársaság követett.

A Kommün leverése után az ellenforradalmi rendszer nemzetgyűlése az 1920. február 27-én elfogadott 1920. évi I., „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló törvénycikkben hatályon kívül helyezte a forradalmak intézkedéseit. Az államfői teendők ideiglenes ellátására bevezették a kormányzó intézményét, megalapozva „a király nélküli királyságot”, a tisztségre 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választották meg.

IV. Károly nem tett le arról, hogy visszatérjen a trónra, ehhez a jogalapot lemondó nyilatkozatának formulájában találta meg, mivel abban „az vitelében való részvételről” és nem magáról a trónról mondott le. Az ex-uralkodó, aki bízott a Magyarországon még erős legitimista mozgalomban, 1921 márciusában kísérelte meg első ízben a trónra történő visszatérést. Károly megpróbált kész helyzetet teremteni, de hamar világossá vált számára, hogy sem a kül-, sem a belpolitikai helyzet nem kedvez neki. A korábban legitimistának tűnő Horthy vonakodott az egyértelmű állásfoglalástól, a Monarchia utódállamai részleges mozgósítást rendeltek el, hiszen Károly nem írta alá a trianoni békét, így uralkodói és öröklési jogokat támaszthatott volna az 1914-ben még Magyarországhoz tartozó területekre. 1921. április 3-án a nagyhatalmak közös jegyzékben szögezték le, hogy nem tűrik el a Habsburg-restaurációt, idehaza pedig a hadsereg, a kisgazdapárt és a kormányzó is ellene lépett fel. Károly engedve a nyomásnak április 6-án elhagyta Magyarországot: véget ért az első, úgynevezett húsvéti királypuccs. Az események nyomán kiéleződött Horthy és a legitimista Teleki Pál kormányfő viszonya, az utóbbi nem sokkal később le is mondott.

Károly második visszatérési kísérlete már korántsem ilyen békésen játszódott le. 1921. október 20-án este felesége társaságában repülőgéppel érkezett a Sopron közeli Dénesfára, ahol másnap a helyőrség felesküdött rá, ő pedig kinevezte Rakovszky Istvánt kormányfőnek. A lemondott uralkodó október 22-én vonattal indult Budapestre, az alig négyórás utat két nap alatt tette meg: szerelvénye több állomáson is megállt, ahol a katonai helyőrségek és a polgári vezetők hűségesküt tettek neki. Az antant tiltakozása most sem maradt el, az utódállamok pedig casus bellinek minősítették megjelenését.

A hadsereg és a polgárság java része azonban Horthyt támogatta, és nem állt Károly mellé a legitimista párt szabad királyválasztó áramlata sem. Október 23-án a tragikomikus budaörsi „csatában” a Gömbös Gyula vezette reguláris hadsereg és az egyetemista önkéntesek megállították, majd szétszórták a királypárti egységeket. Károlyt másnap – ugyan királynak kijáró külsőségek közepette, de mégis csak fogolyként – Tihanyba vitték. Mivel a trónról továbbra sem volt hajlandó lemondani, november 1-jén átadták az antant megbízottainak, akik családjával együtt a távoli Madeira szigetére szállították. Károly itt halt meg 1922. április 1-jén, a katolikus egyház 2004-ben avatta boldoggá.

A nemzetgyűlés 1921. november 6-án az 1921. XLVII. törvénycikkben 1707 és 1849 után harmadszor is kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, bár a királyság intézményét továbbra is fenntartotta.