Ovis dzsúdó: nem humbug, nem verekedés, hanem nevelés és fejlesztés

Közel húsz gyerkőc figyel minden héten csütörtökön délután a tornateremben „Böbe nénire”, azaz Schatz-Véber Erzsébetre, aki a dzsúdó alapjait tanítja meg az óvodásoknak. A foglalkozást már két és fél éves kortól el lehet kezdeni. Ekkor persze még nem dzsúdózni tanulnak a gyerekek, de olyan készségeket is elsajátíthatnak a segítségével, amelyek hiánya egyébként sok gondot okozhat a nevelésben.

– Az első, amit megpróbálok megtanítani nekik, hogy rám figyeljenek és csinálják azt, amit én mondok. Ezt ebben a korban is meg lehet nekik tanítani, meg persze sokminden mást is – mondja Erzsébet. Az oktató elismeri, ehhez sokszor sok türelem és némi szigor is szükséges, de vannak bizonyos jól bevált módszerek arra, hogy a gyerekek motivációját fenn tudja tartani.

Ha például valaki sokszor nem végzi el a feladatokat, vagy zavarja az edzést, annak nem kell, vagy inkább – jobb megfogalmazás szerint – nem szabad a következő órára mennie. Ezt azok a gyerekek igazi büntetésként élik meg, akik egyébként szeretnek dzsúdóra járni. A tapasztalat az, hogy egy-egy hét kötelezően kihagyott óra után visszatérve nagyon engedelmesek és figyelmesek a gyerekek. Akik pedig nem sajnálják, hogy nem jöhetnek, azoknál nem kell erőltetni az edzést.

Talán már sokan tudják kis hazánkban is, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a dzsúdó önvédelmi sport, az önvédelmet ilyen korban meg lehet tanítani gyerekeknek. A fegyelem, az odafigyelés és az egymás iránti tisztelet már ennél a korosztálynál sem feltétlenül általános. Már a legkisebbek is sokszor verekednek egymással, de azok, aki övédelmi sportot űznek, általában sokkal visszafogottabban viselkednek.

Amint megtanulnak figyelni az oktatóra, a korosztálynak megfelelő alapokat sajátíthatják el. Amíg a legkisebbek még a bukfencet tanulják, a nagyok az esést gyakorolják.

– Tavaly járt dzsúdóra egy kisfiú, akinek előtte minden évben kiesett a foga, eltört valamije, rengeteg gyerekbaleset érte. Amióta dzsúdózni jár, azóta meg tudja védeni a testrészeit az esésektől, ezért az anyukája idén már alig várta, hogy újra jöjjön a szeptember, hogy újra járhasson a kisfiú az edzésekre – meséli az oktató.

Amikor már megtanultak a gyerekek előre, hátrafelé, valamint oldalra esni, megtanulják az alaplépéseket, az alapfogásokat. Mindezek a kilenc hónap alatt teljesíthetőek, a következő évben pedig jöhet a felzárkóztatás, az újabb gyerkőcök bevonása a feladatokba, illetve a nagyobbakkal azt folytatják és bővítik, amit az előző évben tanultak. Ilyenkor már a gáncsot is megtanulják.

– Minden szülőnek elmondom, hogy nálunk a gyereke a kilenc hónap alatt nem dzsúdózni fog megtanulni, hanem esni, tisztelni a másikat, miközben megtanul figyelni és együttműködni is a társaival. Kitartónak kell lenniük a gyerekeknek, ezt pedig úgy lehet elérni, ha az edző türelmes, olykor szigorú, olykor játékos. Minden edzés végén van egy kis játék is, hogy a gyerekek még inkább megszeressék a sportot.

Aki viszont nem vett részt a feladatokban, vagy nagyon zavarta a társait óra közben, az nem játszhat. A „büntetés” mellett Erzsébet az egyik leginkább hasznos módszernek a jutalmazást tartja. Minden óra végén jár a jutalom, amely ottjártunkkor épp egy-egy szaloncukor volt. Minden héten a legügyesebbek érmet vihetnek haza, amellyel a következő edzésig büszkélkedhetnek apának, anyának, testvérnek és nagymamának.