Kézenfog és átvezet a gyászon A kék fotel - könyvkritika

Deés Szilvi megugrotta a képzeletbeli lécet. Egyszerűen mankót dob a hozzá hasonló cipőben járóknak, mert saját története alapján fogja meg a sztorit és őszintén mesél érzésekről, emlékké vált valóságról, a külvilág hozzáállásáról és a segítségnek vélt hátráltatásról. Egyszerre volt dühös, magányos, keserű és önmarcangoló is. Aztán külön-külön is. 

Milyen lehetne más, amikor sok-sok év után találkozik valakivel, akivel boldogan élnek. Egészen addig, amíg felülkerekedik a férfin a halálos betegség, amiből nem tud kijönni győztesen. A könyv egyszerűsége a nagyszerűsége is egyben. Az élet szülte a kötet minden sorát. Aki már veszített el közeli hozzátartozót, szülőt, barátot, vagy szerelmet az életben, az jól tudja, hogy vannak bizonyos fázisok, amelyeken végig kell menni a gyászolónak. A kék fotel ebben nagy segítség, mert ez a bútordarab akkor is meghallgatta a főhőst, amikor már senki. Kötelező olvasmány sorstársaknak a gyászfeldolgozásban. És kötelező terápia is egyben. Jóllehet, különféle reakciókat vált ki: van, amikor már elég és túl mélyre megy. 

Kell idő a feldolgozáshoz. A leggyakoribb viszont az „Aha” érzés, amikor szembesíti az olvasót az átélt borzalmakkal, érzelmi hullámvölgyekkel és azzal, hogy ezen bizony ő is átment egyszer. Aztán pedig újra. Feltép sebeket, de kezeli is azokat. Terápia lett. Mindenki könyve A kék fotel. 

A szerző kézenfog és úgy vezet egy zűrzavaros világban, hogy szinte láthatatlan marad. Csak akkor venni észre a jelenlétét, amikor már nincs ott a sorok mögött. Mert elfogytak a szavak. Amikor az utolsó oldal jön, végül lekapcsolódik az olvasólámpa. Sokan egyéjszakás könyvnek nevezik. Kipróbáltam, az. Ennek ellenére egy csillaggal marad el a kiválótól. Meg is mondom, miért. Folytatásért kiáltanak a sorok. Mert nagy bátorság kell a túléléshez, pláne ahhoz, hogy kiírjuk magunkból mindezt, de ahhoz is, hogy tovább éljünk.